Tizedik kötetével érkezik Vass Virág a 24. Győri Könyvszalonra: többek között a Szóló főszereplő ikerpárjáról, Jankáról és Rózáról beszélgettünk vele, de a női sorsok csakúgy szóba kerültek, mint a valódi otthon vagy a következő, megírandó „létállapot”.
– Tizedik regényével, a Szólóval érkezik novemberben a 24. Győri Könyvszalonra, amely a világhírnévre szert tett Deutsch (később Dolly) ikrek hihetetlen magasságokat és drámai mélységeket megélt történetéről szól. Hogyan találkozott a témával, mi fogta meg leginkább Janka és Róza földrészeket és kulturális érákat átfogó sorsában?
– Évekkel ezelőtt a Vanity Fair magazinban olvastam – pontosabban: lapoztam át – a történetüket. A Dolly Sisters név fölött elsiklottam – két amerikai díva Hollywood aranykorából, gondoltam. Ám lapozás közben egy szó megállított: Balassagyarmat. Innen indultak, a mélyszegénységből, és értek el szinte mindent. Elkezdtem olvasni a cikket, és kibomlott előttem Janka és Róza, a későbbi Dolly nővérek páratlan ívű művészi és női sorsa.
Újabb évek teltek el, mire ismét szembejöttek – ezúttal a Mr. Selfridge tévésorozatban, ahol elég pontatlanul ábrázolták őket. Milyen kár, gondoltam – a valódi történetük sokkal izgalmasabb. Akkor döntöttem el, hogy nekifutok ennek a regénynek. Kutatni kezdtem: felkerestem a balassagyarmati levéltárat, a zsidó múzeumot, beszéltem a rabbival, elolvastam minden elérhető magyar és amerikai forrást – és lassan peregni kezdett előttem egy izgalmas mozi.
– Egy ekkora volumenű, minden szempontból monumentális regény esetében, amely létező élettörténete(ke)t mesél el, hol van a határ valóság és fikció között – mennyire tudja vagy szabad a fantáziának kitölteni az esetleges hézagokat, illetve dramaturgialiag a regény szövetéhez igazítani az eseményeket?
– A Szóló regény, nem életrajz. Bár az életeseményeket igyekeztem valósághűen követni, ahhoz, hogy feltárjam azok belső mozgatórugóit, az ikrek személyiségét, érzéseit, gondolatait – szükségem volt a fikció eszközeire. A Dolly nővérek történetéről a tengerentúlon készült már film, musical és színdarab is, ám mindegyik messze elrugaszkodott a valóságtól. Pedig ma már néhány kattintással előbukkan számtalan újságcikk, fotó, plakát, korabeli híradó a nagy amerikai lapok archívumaiból vagy az Arcanumból. A dzsesszkorszak szórakoztatóiparáról rengeteg forrás maradt fenn, így az egykor megbarnult filmkockák is kiszínesednek, életre kelnek – hatalmas segítség ez egy szerzőnek, amikor a regény világát próbálja megálmodni. A történet szereplői mind valós személyek – a Dolly nővérek barátai, kollégái, udvarlói Hemingway-től a walesi hercegig. Egyetlen karakter kivételével: Béci kitalált figura, ő a magyar negyedből, a „Goulash Avenue”-ről induló bevándorló fiú, aki végigkíséri az ikrek életútját. Ő a tanú, aki közel hozza hozzánk ezeket az elképesztő magasságokba kilövő csillagokat.
– A 78 éves Rosie visszaemlékezésein keresztül ismerjük meg a Dolly ikrek történetét. Mennyire tudott ön azonosulni írás közben a lányok csillogást és szenvedést egyaránt megélt sorsával?
– Sokáig kerestem a fogást ezeken a világhírű dívákon: szenvedélyesen érdekelt a történetük, de eleinte nem nagyon láttam, mi az a pont, ahol ez az ikerpár hozzánk, mai olvasókhoz kapcsolódik. Ráadásul egy olyan élethelyzetben voltam éppen, ami igen messze esett a flitteres revügörlök világától – szüleink és idős rokonaink ápolása sajnos a mindennapjaink részévé vált. Egy ideig nem tudtam írni. Ám furcsa módon éppen ez az időszak, amit a szeretteink ápolásával töltöttünk, adta meg a kulcsot, hogyan tudnám szerethetővé, átélhetővé tenni ennek a két, körülrajongott csillagnak a történetét. A regény narrátora Róza, az ikerpár túlélő tagja, aki 78 évesen már nem tud egykor százezer dollárra biztosított lábára állni, járókerettel araszolgat elegáns hollywoodi házában, miközben visszanéz arra a világra, ahol mindent elértek – és mindent elvesztettek. Ez a perspektíva nem pusztán fikció: a róla fennmaradt interjúk és nyilatkozatok alapján kirajzolódott előttem egy karcos humorú, bölcs és mélyen emberi idős asszony alakja, aki a múltba merülve újraéli azt, amikor még csillogó szemű kislányok voltak Magyarországon.
– Témaválasztásainak központi tematikája mindig a nő a maga önismeretével, szabályrendszerével, szerepeivel, a férfi−nő viszonyok összes síkjával és dimenziójával. Ha gyorsan végigtekint a tíz megjelent regényén, észrevesz-e ezeken a nőkön – bár tudom, hogy mindegyikük más és más – összességében valamiféle személyiségváltozást, hogy alakulnak, formálódnak, „haladnak” valahová?
– Nem tudom őket egymáshoz mérni. Amikor új történetbe kezdek, belépek egy másik univerzumba: saját klímája, nyelve, törvényei vannak. Csak annyit tudok, hogy a mélyén feszül egy kérdés, ami izgat, és én addig maradok ott, amíg meg nem értem. A szereplőimet nem „kitalálom”, hanem útközben ismerem meg – ők vezetnek, nem én őket. Újságíróként rengeteg emberi sorssal, főként női sorssal találkoztam. Talán innen ered az a vágy, hogy rendet teremtsek az élet zűrzavarában – legalább egy történeten belül. Mindig van egy pillanat, amikor hirtelen megérzem: ez most fontos. Hogy erről talán mások is szívesen olvasnának. És akkor elkezdem a kutatást, levéltárakban, archívumokban, néha szinte megszállottan. De még ekkor sem tudom, miről szól igazán a történet. Írás közben derül ki. Ez az „aha-pillanat” az, ami miatt képes vagyok hónapokon át a gép előtt ülni. Ez a felfedezés – a rejtett motivációk, önámítások, katasztrofális döntések mögött megbúvó emberi logika felismerése – mindig izgalmasabb, mint bármi, amit előre eltervezhetnék.
– Regényeiben a történetek olyan nagyvárosokat érintenek – szűken vagy tágan –, mint Párizs, Moszkva, Berlin vagy éppen New York. Az ön újságírásból is eredő kozmopolita attitűdje hol érzi magát igazán otthon?
– Imádok utazni, és hálás vagyok, hogy az újságírói munkámnak köszönhetően vissza-visszajárhattam távoli városokba is – Párizsba, New Yorkba, Berlinbe, Moszkvába. De igazán otthon Kelenföldön érzem magam. Itt nőttem fel, és azóta is egy ötszáz méteres körben költözködöm. Szerencsésnek érzem magam, hogy a hálószobám ablakából ugyanazokat a fenyőket és fűzfákat látom, mint gyerekként, amikor óvodába indultam. A dolgozószobám ablaka a Szabadság-szoborra néz – nem arra, amelyet a Dolly nővérek láttak százhúsz éve, hanem arra, amelyet én nézegettem ötven éve, a régi lakásunkban, egy hokedlin állva a konyhaablakból. Ez az egyetlen igazi otthon számomra: itt találkozik bennem a gyerekkori világ és a nagyvilág. Talán egyszer ennek a történetét is megírom – de ez lesz a legnehezebb, mert egyszerre kell hozzá látni a Szabadság-szobrot a hokedliről és a világot, amihez tartozom.
– Van-e még olyan „könyv”, amit nem írt meg – pontosabban olyan női lélek- vagy létállapot, amely régóta foglalkoztatja, de még nem formálódott köré történet?
– Jelenleg egy olyan létállapotról írok, amely nem feltétlenül tartozik a könyvpiac divatos témái közé, pedig mindannyiunkat érint – ha elég szerencsések vagyunk. Ez pedig az idősödés. Különösen izgalmasnak érzem egy olyan korban, amely az örök fiatalság bűvöletében él, napsugaras longevity-lázban, miközben a valóság ezzel párhuzamosan a nyugdíjkatasztrófa és a gondozási krízis felé tart.
Ebből a kettősségből – a biotechnológiai optimizmus és az emberi mulandóság tapasztalatából – épül a következő regényem világa. De még inkubációs fázisban van, ilyenkor a történet különösen sérülékeny és törékeny, ezért nem merek róla többet elárulni. Talán azért írom ezt a könyvet, hogy megtudjam, mikortól válik a múló idő ellenségből szövetségessé.
Vass Virág Szóló című kötetének bemutatójára 2025. november 15-én, szombaton, 17 órakor kerül sor a 24. Győri Könyvszalonon, a Győri Nemzeti Színház Pódiumszínpadán, a szerzővel Mihályi Orsi színésznő fog beszélgetni.
Forrás: Szilvási Krisztián/GyőriSzalon
Fotó: Zsólyomi Norbert