A Lamareda étteremnek négy tányérja van. Mármint Michelin-tányérja. A Michelin közzétette tavalyi magyarországi kalauzát, melyben a Lamareda immár harmadik egymást követő esztendőben az ajánlott éttermek között szerepel. Tulajdonosa, Szabó László Győr igényes és közismert lokálpatriótája.

Újságírónak készült, de végül jobb pályára sodorta az élet. Dolgozott a Vörös Csillag étteremben, a mai Rábában, ott ismerte meg feleségét, akivel 1980 óta minden üzletüket, vendéglátóipari vállalkozásukat közösen valósítják meg és működtetik.

Hegyeshalomban korábban a Határ éttermet üzemeltették, ott jó kapcsolatba kerültek a Condor utazási irodával, mely sok vendéget hozott nekik Dél-Amerikából. Közülük persze nem mindenkit lehetett Győrbe csábítani, de így is van minden héten egy-két busznyi vendég az iroda szervezésében. A Michelin ajánlása, minőséget jelölő tányérjai amúgy is remek szervező erők, a Magyarországra érkező amerikaiak, japán turisták ennek a védjegynek az ajánlásai alapján nyitnak be az étterembe.

Szabó László szerint a győriek is szívesen keresik fel a Lamaredát. Ha hetente nem is engedheti meg mindenki magának, de egy évben négyszer-ötször a családok többsége megkóstolja a vendéglő ízeit, osztja meg tapasztalatait a tulajdonos.  

A titkuk tulajdonképpen úgy fogalmazható meg: minden étel és alapanyag legyen azonos önmagával. A borjúhúst Bécsből hozatják, a felsál is onnan származik, kilója 8500 forintos áron. Az olasz zsemlemorzsát is az osztrákoknál vásárolják. A zöldséget feldolgozatlanul veszik, a konyhalányok tisztítják, aprítják főzéskésszé. Nem tisztán olajban főznek, hanem meghatározott arányban vajban is. A jobb vendéglőkben a séfek az összetevők arányát még egymás elől is titkolni szokták.

Szabó László egy reklámlapot mutat, mely egy konkrét ételt ajánl.

„Aki ezt főzte, az két éven át nálunk dolgozott. Most egy másik városban nyitott vendéglőt, és egy az egyben az általunk kitalált étellel reklámozza az éttermét. Az ételeknek nincs szerzői jogvédelme, de nem bosszankodom, inkább büszke vagyok rá, hogy van mit elvinni tőlünk.”

Az éttermek egy része szerinte nem meri emelni a színvonalat, mert akkor az árat is emelni kell, és attól tartanak, az emberek azt már nem tudják megfizetni, mondja a tulajdonos.

„Ez a félelem jogos, de én az igényesség mellett döntöttem, és vannak vendégeim. Nem voltam biztos magamban, amikor a palackonként 195 ezer forintos pezsgőt beszereztem, de arra is van igény. Ha azt kérik, akkor a pezsgősvödör aljára több jeget teszünk, hogy jobban kiemelje a márka címkéjét, ezáltal reklámozza önmagát.”

Szabó László úgy véli, hogy szélesíteni kellene Győrben a vendéglátóhelyek kínálatát. Lisszabont hozza fel példának. Ott már túljutottak a csupán hamburgeres korszakon, a nagyobb, klasszikus vendéglők, üzletházak alsó szintjein pop-boltokat nyitottak. Kis adagban minőségi ételeket adnak.

Egy vendég néha akár négy-öt különbözőt is megkóstol és mintegy négyezer forintért jól lakik ízletes, minőségi ételekkel. „Ismerősöm egy Győr közeli faluban már elkezdte ezt a vendéglátást, sőt mozgó ételautót is működtet” – teszi hozzá.

A tulajdonosnak két gyereke van – meg egy unokám is, teszi teljessé a családi képet –, a vezetői feladatokat már jobbára átvette tőle a lánya, s a fia is itt dolgozik. Most a libanapokra készülnek, megvettek már 70 kilogramm libamájat és 200 kiló libacombot.

Győr jelenére, jövőjére tereljük a szót. A Mindent a Városért Lokálpatrióta Egyesület tagjaként azt mondja:

„Valamennyien itt élünk, dolgozunk, szórakozunk, gyógyulunk, kötelességünk valamit visszaadni, legalább ötleteket, gondolatokat. Amikor először összegyűltünk, azt láttam, hogy a tagok kilencven százaléka volt már a vendégem, ismerem őket. Ez az egyesület olyan hely, ahol ha valamit kimond az ember, esetleg kritizál, nem tekintik ellenségnek, hanem közösen átgondoljuk a véleményeket. És van egy nagy előnye: nem akarjuk meggyőzni egymást a saját politikai nézeteinkről.”