Mázli kutyus története nem ott tartana, ahol jelenleg tart, ha nincs a győri Szurkolók az Állatokért Állatvédelmi Alapítvány. A szervezet vezetőjével, Kocsis Balázzsal, valamint két lelkes állatvédőjükkel, Zsuzsannával és Gergővel az embert próbáló hétköznapjaikról, azokról a nehéz sorsú állatokról beszélgettünk, akikért felelősséget vállaltak, a szó legnemesebb értelmében. Közben megismertük Lolát, Bettyt, Ulfot, Bogyót, Csuszát és Bubit is.

A péntek délutánra megbeszélt találkozó helyszínére tartva érkezik a telefon: „mindjárt ott leszek, csak még fel kell vennem egy kutyust.” Nem telik el két perc és megáll mellettem egy autó, a vezető ülésből szól Balázs: „gyere, inkább ülj be, aztán együtt megyünk!”

Útközben felvesszük Zsuzsit, s miközben – mint utólag kiderül – Loláért és Gergőért tartunk, megbeszéltjük: alapítványuk éppen átalakulás alatt van. Létrehoztak egy kuratóriumot, ennek elnöke Balázs, de ez igazából csak az ahhoz szükséges, de mégis elengedhetetlen adminisztráció és ügymenet, hogy működni tudjanak. Immár abban a formában, ahogyan szeretnék, azokkal a tagokkal, akikkel együtt, közös elvek, elképzelések mentén dolgozni tudnak. Kuratórium esetében ráadául nem csak egy ember dönt a pénzek felhasználásáról, így sokkal átláthatóbb az egész működés. “Egyébként mindenkivel, minden állatmentővel, állatvédő szervezettel jó a kapcsolatunk. Ez fontos, hiszen van, hogy ki kell segítenünk egymást, amihez az együttműködés elengedhetetlen” – fogalmaz Balázs.

Az autóban ülve szó esik arról is, hogy a szervezet főként a személyi jövedelemadóból felajánlott egy százalékokból, magánadományokból, és bizony a saját forrásaikból tud működni. Olyan tevékenységet alapítványként nem végezhetnek (a példa kedvéért, mondjuk kutyasétáltatást), amiből bevételre tehetnének szert. Mondjuk idejük se nagyon lenne ilyesmire. Minden lehetőséget megragadnak azonban. Az autóban most is több zsáknyi adomány – üres pet-palack, alumínium doboz – sorakozik, visszaváltásra várva. Ezt is plusz idő, benzinköltség összeszedni a nekik segítőktől, de szívesen fogadják a felajánlást, mert minden fillér számít, amit a kutyák ellátására tudnak költeni. Közben megérkezünk…

Lola, a csodaszép husky lány, és az őt pórázon tartó Gergő már az út szélén vár ránk. Velük kibővült maroknyi kis csapatunk végül visszatér az eredeti kiindulási pontra, Balázs házához. A bázison – természetesen alapos szaglászás után – újabb ismeretségeket kötök: a kedves, de óvatos kis Betty (szigorúan y-nal, hívja fel a figyelmemet nevetve Zsuzsi) és a daliás, határozott Ulf csatlakozik hozzánk, egy közös sétára.

„Ha lehet, különösen hívjuk fel a figyelmet Lolára!” – kéri Gergő, miközben hozzáhajolva gyengéden megsimogatja a gyönyörű tartású husky csillogó bundáját, aztán hozzáfűzi: „nagyon szeretnénk jó gazdit találni neki!” Összeszorul a szívem. Nézem őket és tudom: ez az ember a saját kutyájával sem bánik ennél jobban, ennél nagyobb szeretettel. Lola is a határban kóborolt, lesoványodva, nem tudni, hogyan, honnan került oda, chipje nem volt. Szóltak nekik, hát mentek érte. Mondhatnánk, ilyen egyszerű ez. De mégsem az!

A találkozó eddigi tempójából sejteni lehet, itt aztán soha nincs megállás! Elindulunk a Templom utcán felfelé a három kutyussal. Betty izgatott, olykor Balázsnak össze kell kicsit bújni vele, hogy megnyugodjon. Ulf néha megugatja Lolát, a miheztartás végett. Betty és Ulf egy szaporítótól, pontosabban egy szaporító hálózattól került ide, sok más társukkal együtt. Ulf tibeti terrier, tenyérnyi foltokban hiányzott a szőr, bőr róla, amikor az alapítvány kimenekítette. Komoly bőrbetegsége, állapota miatt rá is, de Bettyre is nagyon sokat kellett költeni. De ez már szerencsére a múlt… A kislány kutyusról teljes bizonyossággal azt sem tudni, hogy milyen fajta. Azt is mondták rá – meséli Balázs -, hogy ő is tibeti terrier, csak a borzasztó tartási körülmények miatt nem fejlődött ki rendesen. De van, aki szerint tibeti terrier és bichon mix…

A szaporítók apropóján szóba kerül a horror tanyák azóta már el is ítélt osztrák tulajdonosnője, Brigitta Müllner is. Ott voltak ők is, mivel egy egész hálózatról volt szó, több helyszínről sokszáz, sokkoló körülmények között tartott kutyát hoztak el, számos szervezettel közösen, együttműködve. “Nem létezik olyan büntetés, ami arányban lenne azzal, amit az a nő elkövetett, azzal, ami ott volt, amit láttunk” – mondják.

A hozzájuk kerülő állatok jelentős része tehát gondos gazdit, valódi törődést, odafigyelést érdemel, azt, hogy a lelki sebeikre is gyógyírt találjanak. Közben a sétából lassan visszaérünk. Fel sem ocsúdok, de már újabb taggal, Csuszával, a szürke bichonnal gyarapodott társaságunk a szomszédos ház felé tart. Most Balázs szomszédjában, a testvérénél lakik ugyanis Bogyó, a fantasztikus habitusú, száguldozó energiabomba. A szaporítói hálózat egy újabb áldozata, francia bulldog és csivava keverék. Úgy tűnik, beteg a lába, orvoshoz kell majd vinni – mondogatja Zsuzsi a hátsó melléképület felé tartva. Ekkor már mellettem trappol a kíváncsi Bubi is, a háziak csudapofa kutyusa, természetesen örökbefogadott, de ő már hazatalált.

A csivava arcú, bulldog módon karikalábú Bogyó eközben azt sem tudja, hova futkosson, melyik labdát, karikát hurcolja, egy pillanatra meg nem áll. Ő olyan gazdit keres, aki szem előtt tartja hihetetlen vérmérsékletét, sokat játszik vele, le tudja kötni, de meg is tudja nyugtatni. Bogyó bent szeretne lakni, néhány gumilabda, játék, egy kényelmes ágyikó, és sok-sok szeretet társaságában.

Balázzsal közben egy – talán a nem is olyan távoli jövőben megvalósuló – nagy álomról beszélgetünk, már a melléképület kanapéjára kucorodva. Kinézett egy telephelynek való ingatlant az alapítványnak, ahol kenneleket tudnának felállítani, mellette egy kis házzal. Nem lenne messze a hely Győrtől, ez fontos, mert a benzinköltség így is tetemes kiadás náluk. Több kutyának lenne kennel, megfelelő elhelyezés. Bár sajnos a helyből sohasem elég.

Mindig napirenden van a számolás is. Milyen állatorvosi költséget kell kifizetni? Hogyan tudják előteremteni a megfelelő összeget? Mert étel kell, ellátás kell, és amit senki nem lát: a pénzen kívül idő is kell, rengeteg. Azokért az állatokért, akik náluk vannak, hozzájuk kerülnek, ők felelősséget vállalnak. Ha úgy látják, hogy egy lehetséges örökbefogadó valamilyen okból nem felel meg igazán, nem tud megfelelő körülményeket teremteni, inkább nem adnak neki örökbe. Akkor az alapítvány kötelékében maradnak a kutyusok, nap, mint nap sétálnak velük, gondoskodnak róluk, figyelnek rájuk. Miközben igyekeznek fogadni a bejelentéseket, a terepen keresik néha órákon át a kóborlókat. Munka mellett, család mellett, a hétköznapok – és a hétvégék – minden gondja mellett.

Egyébként mentettek már ők cicát, nyulat, sünt, de gólyát, még tyúkot is. Mint mondják: ők a kutyákhoz értenek leginkább, így a többi esetben arról gondoskodnak, hogy megfelelő helyekre, hozzáértő kezekbe kerüljenek a megmentett, sok esetben sérült, beteg állatok.

Olykor felnevetek, figyelve a mókás Bogyót, a simulós kis Csuszát, az öreg Bubit, közben nézem az arcokat: amikor a kutyákra néznek, önfeledtek, mosolyog a szemük. Ám az arcokon ott a fáradtság, a kimerültség félreérthetetlen nyoma.

Az állatmentés többször szól a keserű tehetetlenségről, mint az önfeledt örömről. S hogy mi ad mégis nap, mint nap erőt nekik tovább folytatni? Egy csodaszép kutyaszempárban megcsillanó hála. Egy nyálas kutyapuszi az arcra. “Vagy akár az afelett érzett öröm, hogy Mázli például kikerülhetett a székesfehérvári kórházból, egy doktornő vette további, speciális gondozásra magához, mert a gyógyulás útja még hosszú. De a kutyus boldog, nagyon szereti a doktornőt és ez az érzés kölcsönös” – meséli már csak nekem, séta közben Zsuzsi, mert Bogyónak is jár a kaland, én pedig könnyes szemmel hallgatom, amikor azt mondja: ő már nem tud sírni.