Megannyi szép hivatás létezik, ám az ápoló talán bent van a TOP3-ban: hiszen segítséget nyújtani embertársainknak akkor, amikor elesettek, félnek, bajban vannak, nemes lélekre és erős jellemre vall. Holczer-Bodó Judit 45 évvel ezelőtt állt munkába a győri kórházban, s azóta is hűségesen szolgálja az intézmény betegeit. Mosolya, kedvessége, figyelme ritka kincs, amit a mi feladatunk megbecsülni.
Manapság már sajnos egyre inkább felkapjuk a fejünket, ha olyat hallunk, hogy valaki egy munkahelyen dolgozta végig az éveit. Felgyorsult, megváltozott a világ, egyre több mindent szeretne kipróbálni a mai kor embere. Holczer-Bodó Judit – vagy ahogy korábbi nevén emlegetik: Temesiné Judit – 45 évvel ezelőtt jelentkezett a győri kórházba, s most, nyugdíj mellett is vidáman és lelkiismeretesen segíti a kollégákat, a betegeket, mindvégig három műszakban teljesítve. Azt mondja, ha valaki ápoló, akkor nem munkát végez, hanem hivatást gyakorol. Amire sok esetben születni kell. Judittal egész biztosan így történt, ám erről már ő maga mesélt a Győr+ Médiának:
„Óvodás koromban bármilyen ajándékozásra került sor, én mindig doktori táskát kértem. Volt egy játékmacim, aminek annyi injekciót adtam, hogy szegény rothadásnak indult. Promptcillin helyett persze vizet fecskendeztem bele, így gyógyítva meg a vissza-visszatérő makacs torokgyulladását!” – kezdte nevetve Judit, akiről egyébként azt is érdemes elmondani, hogy évekkel ezelőtt a Győr+ Média játékán fia, Kristóf társaságában amerikai utazást nyert, így szerkesztőségünk számára külön kedves a személye.
Híradónk is beszámolt a 10 évvel ezelőtti győzelemről!
A kis Judit az iskolában természetesen lelkes tagja volt a Vöröskereszt szakkörének, csakúgy, ahogy a különféle akadályversenyeken, ahol különösen élvezte az elsősegélyoktatást. Nyolcadik után tehát egyértelmű volt, hogy az egészségügy felé veszi az irányt.
„Az egészségügyi szakiskolába jártam, 1977-ben kezdtem, akkoriban még az Amadé László utcában volt az épület. Általános ápoló és általános asszisztensként végeztem. Tovább viszont nem tanultam, mert a szerelem utolért engem is, s első férjemmel, Lacival 1980-ban összeházasodtunk. A győri kórházban pedig 1980. augusztus 1-jén kezdtem meg a munkát, a csecsemőosztályon. Tetszett nagyon, ám jött a három gyermekünk, szép sorban: Judit, Eszter és László. S bevallom, három gyermek után nem vágytam vissza a csecsemőosztályra. Az akkori ápolási igazgató pedig arról tájékoztatott, hogy a Zrínyi utcai pszichiátrián lenne hely” – mesélte, azt is hozzátéve, hogy 1986-ban mindenképp vissza kellett mennie dolgozni, hiszen a férjét sajnos rokkantosították, s a GYES is meglehetősen kevés volt akkoriban.
A Zrínyi utcai kórház alagsorában kialakított pszichiátria az első nap nem igazán tetszett a fiatal ápolónőnek, nem tervezte, hogy ott marad, arra gyúrt, hogy az első munkanapját valahogy kibírja, s majd csak lesz valahogy:
„Akkoriban kapta meg az osztályt dr. Varga Gábor, amely akkor még alkohológia néven futott, majd mentálhigiénés osztály lett. Mikor az első napom után hazamentem, a férjem is biztatott, hogy ne adjam fel ilyen könnyen, legalább egy hetet húzzak ki. Így is történt, viszont akkor már készítették a következő havi beosztást, így abban egyeztünk meg otthon, hogy még egy hónapot kibírok, s ha tényleg nem tetszik, majd akkor lépek valamerre. Ebből végül az lett, hogy 34 évet lehúztam a pszichiátrián” – emlékezett vissza Judit, majd azt is hozzátette, hogy amikor 2013-ban megnyílt a sürgősségi osztály, lehetőség nyílt rá, hogy a szabadnapjain túlórázzon, ő pedig vállalta a pluszmunkát, 7 éven keresztül.
„2020 februárjában meglett a 40 év munkaviszonyom, így úgy gondoltam, eljött az idő, hogy megkezdjem a nyugdíjas éveimet. Igen ám, de márciusra itthon is „Maradj otthon-t!” parancsolt a Covid-járvány, én pedig örökmozgóként nagyon nehezen viseltem a bezártságot, hogy alig találkozhatok a gyermekeimmel, az unokáimmal. Nem ilyen nyugdíjat képzeltem magamnak! Úgyhogy 2021 áprilisában fogtam magam, s írtam egy e-mailt az ápolási igazgatónak, hogy szeretnék egy pár órára visszamenni dolgozni, főleg, hogy tudom, nagy szükség van az ápolókra a Covid miatt. Délelőtt fél 11-kor elküldtem a levelet, még aznap, 16 óra előtt hívott az igazgató asszony, hogy mehetek, mert már a munkaügyön vannak a papírjaim…” – újra egészségügyi jogviszonyba került, s a sürgősségi osztályon szeretettel fogadták, hihetetlen tapasztalatának, emberségének és kedvességének köszönhetően, amelyet még napjainkban is hálás szívvel fogadnak a kollégák, a betegek.
Juditról egyébként azt is mindenképp érdemes elmondani, hogy az immár 45 év alatt soha nem közlekedett „háztól házig”: mosonszentmiklósi lakhelyétől mindvégig tömegközlekedéssel jutott el a győri kórházig. Ha esett, ha fújt, ha tűzött a nap, Juditra számítani lehetett – és lehet még most is!
„Hosszú idő ez a 45 év, én tudom. Sokan kérdezik, hogy mi tartott engem ezen a pályán. Azt hiszem, az, amit a két kezemmel tudok adni a betegnek: hogy segíthetem őket! Mert sokszor, ha gyógyszerekkel nem is tudunk hatni, de pszichésen nagyon sokat nyújthatunk, s én azt vallom, hogy a támogatás, a tanácsok, a mellettük állás sokszor már fél gyógyulás. Nehéz megfogalmazni, itt van a bőröm alatt, ezt nem tudom magamról lerázni, mint kutya a vizet – de nem is akarom!” – hangsúlyozta Judit, s azt is hozzátette, hogy Kristóf fia sokszor félti, hogy túlhajtja magát, de úgy érzi, neki pont az lenne veszélyes, ha le kellene állnia.
A segítség, az emberek szolgálata egyébként az egész mosonszentmiklósi családot jellemzi: Judit második férje, Gyula tűzoltó, László és Kristóf fia is tűzoltó, az unokája, Dániel pedig rendőr. Náluk nem magától értetődő, hogy a piros betűs ünnepeket együtt töltik, de nem bánják: egy szerdai napon is ugyanolyan szeretettel és vidámsággal ülik körbe a családi asztalt.
„Fontos egyébként, hogy aki ilyen hivatást választ, az megtanulja, hogy ne hozza haza a munkahelyi gondokat. Minden egyes napra ajándékként tekintek, mert tudom, hogy mehetek és segíthetek a betegeken. Ám amikor az öltözőben leveszem a köpenyem, a benti dolgokat is bezárom a szekrénybe. Munka után én feleség, anyuka és nagymama vagyok, meg kell őket is hallgatnom, nem hivatkozhatok arra, hogy mi történt a kórházban! Nagyon sokat köszönhetek a férjemnek, Gyuszinak is, aki sok terhet levett és le is vesz a vállamról” – Judit egyébként azt mondja, nem tervezi, mikor akasztja végleg a szekrénybe a nővérruhát: amíg lehet, amíg bírja, addig szeretné csinálni – természetesen soha nem a családja kárára. Otthon sem takaréklángon ég, nem is tudna…
„Hálás vagyok a sorsnak, hogy 17 éves kis csitriként munkát kaptam a győri kórházban, s most, 62 évesen erőben, egészségben tölthettem el ezt a szép jubileumot a szeretteim körében!
Néha belegondolok, hogy miket láttam a 45 év során: mennyi családi krízist, amikor az alkohol és a drog tönkretette a családokat. És sajnos azt látom, hogy egyre fiatalabb és fiatalabb korosztály nyúl ezekhez a szerekhez.
S senki ne higgye, hogy csak a férfiak az érintettek, sőt! Már régen is rengeteg női beteg volt alkoholproblémákkal a pszichiátrián. Nagyon szomorú ez! Hiszek benne, hogy csak a megelőző beszélgetés, s a családokban való nyílt kommunikáció lehet a megoldás! Senki ne szégyelljen orvosi segítséget kérni, akkor sem, ha éppen pszichiáterre van szüksége!”
Belegondolni sem lehet, hogy Holczer-Bodó Judit vajon hány cipőt koptatott el a 45 év alatt, hány lépést tehetett meg, s ami a legfontosabb: hány emberen segíthetett vagy mosolygott rá csak éppen bátorítóan.
Az egészségügy a nővérek nélkül működésképtelen lenne. A lelkét pedig az olyan ápolók adják, mint Judit: aki kislányként macikat gyógyított, nagymamaként pedig még mindig embereken segít. Mi ez, ha nem csodálatos és példaértékű életpálya?!