Dr. Lanczendorfer Zsuzsanna néprajzkutató, egyetemi docens munkásságát Szent László-díjjal ismerte el a városi közgyűlés. Az ismert folkloristával a női lét szépségeiről és kihívásairól beszélgettünk.

– Milyen volt nőnek lenni a régi paraszti világban?
– A hagyományos népi kultúrában a nők belenevelődtek a társadalmilag elvárt szerepekbe. Ha ennek nem tettek eleget, abból konfliktus származott és könnyen áldozattá válhattak. A paraszti életmódnak megvolt a rendje, az például elképzelhetetlen volt, hogy a nemi munkamegosztástól valaki eltérjen. A férfi a gazdasággal, a nő a gyerekekkel és a háztartással, a család összetartásával foglalkozott. Az is megfigyelhető, hogy az egyes folklórműfajok szintén nemekhez kötődtek. A katonadalokat, betyárballadákat férfiak énekelték, ők mondták a lakodalmi vőfélyverseket. A dajkarímek, bölcsődalok, mondókák viszont egyértelműen a nőkhöz köthetők, elsősorban ők voltak a folklór és a hagyományok átadói és létrehozói. Ők éltették tovább a vallásosságot, a népi ájtatosságot. Gondoljunk csak archaikus imáinkra, a szálláskeresés, a búcsújárás szokására, az Égi Édesanya, a Szűz Mária tiszteletére.

– Mi jelentette nekik a kikapcsolódást?
– Nem volt könnyű életük. A néprajztudományban a női önéletrajzoknak, visszaemlékezéseknek hatalmas irodalma van, ahol nagyon sok asszony leírta küzdelmeit, fájdalmát. Nem véletlenül alakult ki a menyasszonysiratás szokása. A gondtalan lányság után a fiatalasszony átköltözött a férje házába, ahol mindenki neki parancsolt. Állandóan dolgoztak, nem jártak szórakozni, üdülni, szinte sehova. Divatos szóval én-időnek talán azt nevezhetjük, amikor este kiültek a kispadra beszélgetni, pletykálni, vagy a temetőben egyedül a sírnál imádkozni. A kikapcsolódást a bálok és a lakodalmak jelentették. A lelki feltöltődés helye a templom volt, mert a vasárnapot mindig megtartották. Tisztelték a nőkben az édesanyát, akit a Rábaközben „idesnek” szólítottak. A gyermeket Isten ajándékának tekintették. A szülés utáni „Boldogasszony-ágy” idején hat hétig kiszolgálták az anyát, a komaasszonyok vitték a „komatálat”, az ételt, foglalkoztak vele, az első babánál megmutatták, hogyan kell szoptatni és ellátni a csecsemőt. A bába általános elismertségnek örvendett, hiszen ő volt az egyetlen a faluban, aki állami fizetést kapott. A vénlányokat kicsúfolták, de csak azért, mert egyedülállónak nem volt helye ebben a kultúrában.

– Az évtizedek alatt összegyűjtött tudást a saját életében sikerült kamatoztatni?
– Nagy kegyelem, hogy néprajzos lettem, mert a gyermekeimnek, unokáimnak csodálatos folklóralkotásokat adhattam át. A népi kultúrából olyan tudást szerezhettem, ami segít az életben való eligazodásban. Megismertem a gyógynövényeket, tudom, hogyan kell lázat csillapítani gyógyszerek nélkül, és még sok más praktikát. Hívnak táborokba, szabadegyetemre, nyugdíjasklubokba, még börtönbe is, én pedig örömmel megyek, mert úgy gondolom, hogy a gyűjtésen kívül a néprajzos feladata az élőszóban való értékközvetítés is. Amit a régi asszonyainktól érdemes megtanulni, az a türelem. Ők természetesnek vették és elfogadták a sorsukat. Mély hitük volt, tudtak kérni és hálát adni. Irigylésre méltó az egymás felé fordulásuk, az a fajta közösségi lét, mely napjainkban ritka.
Örülök, hogy nőnek születtem, mert a legcsodálatosabb dolog a földön anyának lenni, hiszen életet adhat, teremt. A lányaim már felnőttek, most élvezem a tanítás mellett a nagymamaságot, ahogy unokám elnevezett, a „Mamóka” létet.