„Aki arrabonás volt, az is marad!” – hogy a hangzatos mottó kitől is származik, az is kiderült a várva várt nagy nyári találkozón, június 7-én. Az Arrabona Diákszínpad Győr Közművelődéséért Díja már az év elején összehozta az egykori és jelenlegi tagokat, most a színjátszók és csoportvezetők az elmúlt hat évtized sikeres működését ünnepelték a Generációk Művelődési Házában.
A győrieknek remélhetőleg alapfogalom, de ha mégse: az Arrabona Diákszínpad egy gyermek- és diákszínjátszással foglalkozó műhely, mely mostani felállásában öt csoportot működtet, ötvenöt fővel. A diákok továbbra is hetente találkoznak a drámapedagógusokkal, a rendezőkkel, tréningeznek, próbálnak az adott évi előadásra, amit rangos országos fesztiválokon, színjátszó találkozókon nagy sikerrel mutatnak be évről évre, 2019-ben Bácskai Mihály-díjban részesültek, amit olyan szervezetek, műhelyek kaphatnak meg, akik az elmúlt években vagy évtizedekben sokat tettek a magyarországi diákszínjátszásért.
Idén januárban a Városháza dísztermében már ünnepelhettük a Győr Közművelődéséért Díjjal elismert Arrabona Diákszínpad hat évtizedét. Most közel hatvan fővel gyűltünk össze – igen, a sorok írója is arrabonás volt! -, hogy megéljük a múltidézés édes pillanatait. „A színjátszás mindig a szívem közepe volt, az egykori tagokból mostanra kiváló drámapedagógusok, társulatvezetők és logopédusok, valamint üzletemberek lettek! – kezdte köszöntőjében a házigazda szervező Kokas Éva, az intézmény igazgatója. – Biztos vagyok abban, hogy a fiatalabb korosztálynak is nagyon fontos, hogy egy ilyen neves társaságnak lehet a tagja. Az Arrabonából mindenki azt viszi magával az életbe, ami kamatoztatni tud: a magabiztosságot, az önbizalmat, hogy jól tudjon kommunikálni.” A nagy napot Balla Richie színész–drámatanárral, csoportvezető-rendezővel jól kigondolták: az improvizatív, könnyed bemelegítő játékot a generációs nagy emlékezések, közös dalolások, majd kötetlen beszélgetések zárták rengeteg fotóval, relikviával és wow-élménnyel.
A hatvan év origója Benkő József, Bozsó rendezőhöz köthető, aki a ’60-as években létrehozta az amatőr felnőtt csoportot, melynek működése óriási áttörést hozott a város kulturális életében. Bekerülni ide presztízzsel bírt, meghívásos alapon történt. Déry Tibor Óriáscsecsemő című darabjának ősbemutatójára maga a szerző is a városba utazott, a Minden tájra jut egy betyár című előadással pedig nagy sikerrel szerepeltek a monacói Amatőr Színházi Világfesztiválon. Igazi kuriózum volt, hogy a június 7-i, szombati találkozóra többen a legendás produkció szereplői közül, így Vanyus Attila, a győri női kézilabdaklub korábbi elnöke is eljött.
Az utánpótlás érdekében gyermek- és diákszínjátszókkal bővült az Arrabona Diákszínpad 1976-tól. A rendkívül impulzív és inspiratív alkotói munkának köszönhetően a ’80-as évekre már komplex csapat állt a színjátszók mögött. Csobod Tibor fantasztikusan vezette és menedzselte a társaságot, aki ügyesen nemet tudott mondani a politikai felkérésekre is. A közösségépítés és az edukáció mindig is alapvetése volt a diákszínpad működésének, a társulat tagjai az ókori mitológiához, Shakespeare izgalmas és varázslatos műveihez vagy a magyar irodalom legjavához közel kerültek. A játszók menetrendjét komoly menedzsment támogatta: Balogh Zoltán rendező, Balázs Lívia dramaturg, Heitter Péter edző és Ligeti Ági, díszlet- és jelmeztervező.
Arrabonásnak lenni mindig is rang volt. Az osztálytársak felnéztek arra a diákra, aki ehhez a közösséghez tartozott, és nemcsak azért irigyelték, mert kikérővel megúszta a kényelmetlen számonkérést, hanem azért is, mert ez a tanuló élen járt az önálló gondolkodásban, a felelősségvállalásban, amit a legtöbb pedagógus már akkor is díjazott. A színpadi jelenléten túl, a diákok ebben a még áldott offline térben, magabiztossággal és bizalommal közlekedtek a felnőtté válás rögös útján. A találkozón többen úgy emlegették az Arrabonában töltött létet, mint egy kiváltságos időszakot, mely kellő munícióval vértezte fel őket a jelen kor kihívásaival szemben. „Boldogok voltunk, hogy volt egy csapat, ahol együtt tudtunk gondolkodni, haladni egy jó ügy érdekében” – a később generációk vezetői: Frankó Katalin, Fekete Anikó és Balla Richie örömmel beszéltek a győri színjátszás közeli múltjáról és jelenéről, valamint Tóth Szilvia, akitől származik a cikk felvezetőjében már említett mottó, „aki arrabonás volt, az is marad!” A játszók ma is vallják, hogy közösségük nem a színészképzés mentén halad, sokkal inkább, hogy nagyszerű EMBERekké váljanak. Nos, a szombati találkozó után is nyugodt szívvel írhatom, az arrabonás gépezet biztos alapokon hibátlanul forog tovább.
