A tanítónő: Meglepő és megrázó az évad első premierje

Zene indul! Függöny lassan fel! – a színházban az utolsó simításokat végzik, hogy szombaton bemutatkozhasson A tanítónő. A darabban fiatal nő érkezik egy faluba, próbál beilleszkedni, de férfisoviniszta társadalommal, korrupcióval, zaklatással, álszent gőggel és irigységgel találkozik. A darab rendezője olyan társadalmi környezetben nyúlt hozzá a színműhöz, amikor a szó hallatán először a pedagógusok alulfizetésére és alulbecsültségére gondolunk, és amikor a médiában egyre többször szólnak a pedagógusok bántalmazásáról a hírek. Ács Jánost kérdeztem, akit egyébként tanár úrnak szólítanak a színházban.

Csak a díszlet és a korhű jelmezek juttatják eszembe, hogy egy több mint százéves mű feldolgozását látom. Olyan másképpen is értelmezhető gondolatok érkeznek sorra a színpadon – például hogy a derék magyar anyák óvják meg a férfiakat a kivándorlástól –, amik arra utalnak, a világ nem változik.

Úgy tűnik, hogy nem. József Attila híres versében írja: „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk”. Ez sajnos ma is aktuális. És rengeteg dolog van még a gyerekszüléstől kezdve a tanítás vallásosságán át a vallási és világi élet szeparációjáig.

Miben különbözik a darab megírásának kora napjainktól?

A művet 1905-ben írta Bródy Sándor, egy meg nem nevezett faluban játszódik Baranyában. Akkoriban a 6–12 évesek egy teremben tanultak, tehát teljesen más rendszer volt. Itt tanult egy egész falu írni, olvasni, számolni. És meghatározták, hogy meddig mehet el.

Megütötte a fülem a mondat a tanítónőtől, hogy „Én nem tudok vakon hinni, gondolkodom.”

Nem feltétlenül vallási hitre kell gondolni, hanem például a hatalomra. Ha én magának azt mondom, hogy maga egy fiatal szőke férfi, azt maga vagy elhiszi, vagy sem, több dologtól függ.

Nem fél, hogy megosztó lesz?

Minden jó darab megosztó. Legfeljebb a cirkuszban lehet azt mondani, hogy a bohóc nem volt jó és kész.

Egy musicalre könnyebb becsalni a nézőket, mint egy színműre. Van okunk félni a drámától?

Tizenkét éve dolgozom Győrben és minden évadban a nagyszínpadra viszek egy prózát. Ilyen nagy városban szükségszerű, hogy mindenfélét játszunk. Azt érzékeltem, hogy a közönségnek van annyi ereje és igénye, hogy kíváncsi erre is. A másik irány, a könnyedebb műfajok a fáradtság és életfélelem ellen kiválóak. Ez a darab nem könnyed. De igényeljük, hogy szembesüljünk saját magunkkal, az életünkkel. Ami persze nem kellemes.

És még megoldásokat sem kapunk.

Nincs olyan darab, amiben megoldások vannak. A görögök több ezer évvel ezelőtt azt mondták, hogy majd az istenek elintézik. A közönségnek dolgozni kell bizonyos értelemben, el kell döntenie, kinek van igaza a darabban: a lánynak, aki beilleszkedhetett volna, gazdag szeretője lehetett volna a község fiatal, tehetős emberének, vagy a falu férfisoviniszta társadalmából verbuválódott tábornak.

A főszereplő, Érsek-Obádovics Mercédesz eddig ismeretlen a győri közönség számára. Hogy talált rá?

Tanítottam egy kurzuson a színművészetin. Erre a szerepre egy sugárzóan fiatal lány kell. Idősebb karakternél nem annyira fontos a 3-4 év, az nem akasztja meg, hogy elfogadjuk a személyiségét, de itt még ilyenkor bizony számít.

Zoljánszky Alexandra

Fotó: O. Jakócs Péter