Május 12. az Ápolók Nemzetközi Napja. Nem véletlenül ezen a napon ünnepeljük őket: 1820-ban ekkor született Florence Nightingale, az ápolóképzés egyik legismertebb alakja.

A krími háború idején Florence Nightingale nemcsak ápolta a sérült katonákat, hanem gyakorlatilag új alapokra helyezte a betegellátást. Kevesebb mint két hónap alatt olyan változásokat vezetett be, hogy a halálozási arány 40 százalékról 2 százalékra csökkent. Éjszakánként lámpával a kezében járta végig a betegeket, figyelt rájuk, vigasztalta őket. Nem csoda, hogy legendává vált. És talán nem véletlen az sem, hogy a legendás magyar írónő, megannyi életrajzi regény szerzője, Kertész Erzsébet is könyvet írt róla A lámpás hölgy címmel. Ajánlott a mai kor emberének is!

„A lámpás hölgy” öröksége pedig mindmáig él, mi pedig nehezebben vagy éppen sehogy sem élhetnénk nélkülük. Mert szerencsére ma is vannak emberek, akik csendben, sokszor a háttérben tartják össze a világot. Akik nélkül nem működne sem a kórház, sem a rendelő, sem az ügyelet, sem idősek otthona, sem hospice ház és még hosszasan lehetne folytatna. S nélkülük talán még maga a remény sem működne…

Az ápolók ott vannak az élet legelső pillanatainál.

Egy újszülött sírásánál, egy aggódó édesanya mellett, egy boldog család mellett. S ott vannak akkor is, amikor valaki beteg lesz, s talán éppen összeomlik a világ körülötte egy rossz hír hallatán. Ott vannak, amikor éjjel megszólal a nővérhívó csengő. Ott, amikor cserélni kell az ágyneműt, vagy meg kell mosdatni a magatehetetlen beteget. Sokszor akkor is fogják a kezet, amikor az utolsó sóhaj elhagyja a mellkast.

Egy pohár víz, egy párna felrázása, egy takaró megigazítása, egy kézfogás, egy simítás, az akadozó léptek segítése mind-mind apróságnak tűnhetnek, de felbecsülhetetlen ajándékok azoknak, akik kapják. S innentől ezek a gesztusok, cselekedetek válnak a legnagyobbakká.

Mert az ápolók nemcsak gyógyszert osztanak a betegnek, vizsgálatokra kísérnek, vagy segítenek az orvosoknak. Az ápolók biztonságot adnak. Olyan kapaszkodót, amelyért a legnehezebb pillanatokban is nyúlhatunk. Mert amikor valaki beteg, kiszolgáltatott vagy fájdalmai vannak, néha egy nyugodt tekintet is hatalmas erőt jelent.

Az ápolók ott vannak az élet végénél is.

Amikor csendesebbé válik minden. Amikor már kevés a szó. Amikor valaki fél a magánytól, az elmúlástól Sokszor ők azok, akik még akkor is emberséget, figyelmet és méltóságot adnak, amikor a legnehezebb búcsúk zajlanak. Sokaknak nem marad más egy végigdolgozott élet után, mint az ápoló, aki átkíséri oda, ahová mindenkinek el kell mennie egyszer… Az ápolókat minden nap ünnepelni nem lehet, tisztelni ellenben igen! Mert nélkül ridegebb, ijesztőbb és magányosabb hely lenne a világ. Akkor is ha nincs háború sehol sem földön.

Nyitóképünk illusztráció!