Párhuzamosan a nemzetközi nőmozgalmak fellendülésével, az 1900-as évek elejétől gyökeres átalakulás kezdődött a nők társadalmi és politikai helyzetében hazánkban is. Dr. Tóth Eszter Zsófia társadalomkutató, a nők XX. századi történetéről tartott előadásában az elmúlt száz évet áttekintve emelt ki néhány fontos dátumot és helyzetet annak érzékeltetésére, hogyan éltek, dolgoztak dédanyáink, nagyanyáink és anyáink, milyen elvárások és lehetőségek mellett alapítottak családot.
A magyar nők 1895-től kezdve már felvételizhettek egyes egyetemekre és egyre szaporodtak a különböző nőegyletek is. 1904-től a Feministák Egyesülete és a Nőtisztviselők Országos Egyesülete folyóiratot is indított a Nő és a Társadalom címmel, amelynek egyik fő témája a női választójog kérdése volt. A közvélemény lassú változása és a feministák erőfeszítései ellenére, a nők választójogának törvénybe iktatása még több évig váratott magára. Először az 1918. évi első néptörvény mondta ki a nők választáshoz való jogát hazánkban, hat évtizeddel később, hogy a férfiak az 1848-as V. törvénycikk értelmében, igaz nagyon szigorú vagyoni és műveltségi kitételhez kötve, de megkapták ugyanezt a jogot. 1945 után az új társadalmi rend új értékrendet határozott meg, az 1948-ban hozott törvény, a papi hivatást kivéve, lényegében minden munkakörben lehetővé tette a nők munkavállalását. Az akkori Nőtanács kiállt a nők emancipációja mellett, de célja többek között az volt, hogy a női szavazókat megnyerje a kommunista párt számára.
Dr. Tóth Eszter Zsófia társadalomkutató saját családi múltját vizsgálva arról beszélt, a dédnagymamái, nagymamái életéből tudott példát meríteni a pozitív hozzáállásra. A magyar történelem tragédiákkal teli utolsó százada sokszor nem engedte, hogy a nők beszéljenek arról, mi történt, de a túlélést, azt újrakezdést ők segítették. A XX. században is továbbvitték az életet, és hozzájárultak a történelmi traumák feldolgozásához. Példát mutattak minden területen az utánuk jövő generációknak, alkalmazkodóképességükkel elboldogultak az életben, amennyire csak a külső körülmények lehetővé tették.
A kenyérkereső nők száma gyorsan nőtt a század húszas éveiben Magyarországon is. Főleg az alsó középosztályból kezdtek el dolgozni a hivatalokban, ekkor még a felsőbb osztálybeli „úrinők” nemigen vállaltak kereső munkát. A Horthy-korszakra jellemző a felsőfokú végzettséggel, diplomával rendelkező nők számának növekedése, elsősorban a pedagóguspályán, de ez még nem járt együtt a gazdasági téren való emancipációjukkal. A kenyérkereső nők létszáma fokozatosan növekedett a két háború között, annak ellenére, hogy a munkavégzés szerte Európában elsősorban a „férfiak dolga” maradt.
A magyarországi helyzet más lehetőségeket adott a hazai nőknek, mint a nyugat-európai. A II. világháború után a munkaügyi törvények szabályozták a nemek egyenlőségét. Az alkotmány 1949-ben rögzítette a nők egyenjogúságát, minden polgári és politikai, valamint gazdasági, szociális és kulturális jog tekintetében. Ez azonban csak a propagandában volt így. Az ország helyreállításában megnövekedett a munkaerő-kereslet, a szocialista országokban az emancipációt valójában a nők nagymértékű foglalkoztatása jelentette. Alacsony bérekkel, a kétkeresős családmodellel az ipar és a mezőgazdaság munkaerőhiányát is enyhítették, és nem szabad elfelejteni a női emancipáció szocialista retorikáját sem. Amíg 1945-ig a nők még mindig többnyire háztartásbeliként otthon voltak a gyerekekkel, a szegényebb rétegek cselédként dolgoztak. Ez a képzetlen munkaerő áramlott az iparba és mezőgazdaságba az 1950-es években, a már dolgozó családok nőtagjai és a lecsúszott arisztokráciából kerültek ki munkások. Az új szocialista rendszer jelképévé vált az építőmunkásként, darukezelőként, traktorosként vagy gépkezelőként dolgozó nő, akit nőies attribútumokkal ábrázolnak, gondoljunk csak a szoknya és kendő viselésére.
Az 1952-es családjogi törvény kimondja, hogy a házasság érzelmi és gazdasági közösség. A családmodell is megváltozik, a sokgyermekes helyett a maximum háromgyermekes család lesz a követendő. A gyermek a boldogság forrásává válik, a szülők nem nehéz sorsot szeretnének gyermeküknek, hanem a lehetőségekhez képest megadni nekik mindent, ami könnyebb élethez segíti őket. Az egyházi esküvő ugyan tiltott volt, a Ratkó-korszakban nem engedélyezték az abortuszt sem, de a válás egyszerűbbé vált, és főleg az értelmiségi nők körében egyre többen vállaltak gyermeket leányanyaként. Általánossá vált a kórházban szülés, kiépült a védőnői hálózat. A dolgozó nőket a házimunka terheitől teljesen vagy részben megszabadító szociális intézmények hálózata lassan fejlődésnek indult, munkába állásukat államilag támogatott szolgáltatások segítették: bölcsődék, óvodák, napközik, menzák, mosodák. A szocialista blokk nyújtotta „lehetőségek”sok nyugat-európai nőnek áhított vágya lehetett, ahogy a később bevezetett gyes és gyed rendszere is, ám a magyar nők számára nem nyújtott valós diadalérzetet. A nyolc óra munka után még átlagosan négyórányi, háztartásban végzett teendőket a társadalmi elvárás természetesnek vette, a férfiak házimunkához és gyermekneveléshez fűződő viszonya csak nagyon lassan változott az évtizedek alatt.
1958-tól a brigádmozgalomban is az egyenlőségre törekvés a jellemző, például a női köpeny, az iskolaköpeny használata is azt célozza, hogy minél kevésbé látszódjanak a különbözőségek. A női politikai mozgalmak és szervezetek hiánya csökkentette a nyilvános viták esélyét a munkavégzés és nemi egyenlőség felmerülő problémáiról.
Ám a technika fejlődése, a hollywoodi és nyugat-európai mozifilmek, a zenei és szexuális forradalom is hatást gyakorolt a magyar nők életére. „Kompország” lévén hazánkba is lassan becsordogáltak a nők életét segítő és szebbé tevő megoldások, legyen szó akár háztartási gépekről, divatról, szépségápolási termékekről, de megemlíthetjük a fogamzásgátlás és a szórakozás változását is. „A világhírű színésznők, énekesnők ruha- és sminkviselését utánozni nem volt bűn hazai gyártású termékekkel, a „lengyelpiacokon” beszerezhetők voltak a márkásabb áruk és a háromévenként külföldre utazás lehetősége is szó szerint utat nyitott nyugatra. Miniszoknyák, rúzsok, tűsarkú cipők, kontyok vagy akár a hippi korszakot idéző farmer és hosszú haj köszönnek vissza a korabeli Kádár-kori képekről, amelyeken édesanyáink szerepelnek. Az évenkénti balatoni nyaralások, a szórakozást és ismerkedést nyújtó házibulik, kirándulások már egy újabb korszakot idéznek, pedig még nagyon messze vagyunk a rendszerváltástól és a valódi emancipációtól” – mondja dr. Tóth Eszter Zsófia történész.
1981-ben lépett hatályba „A nőkkel szembeni megkülönböztetés minden formájának felszámolásáról” szóló egyezmény, a nőmozgalmak pedig a rendszerváltás óta újra felerősödtek hazánkban is. Az elmúlt évtizedekben legtöbbször a nők saját teste feletti önrendelkezés joga, az abortusztörvény, a nők elleni erőszak, a családon belüli bántalmazás, a nők nemük miatti diszkriminálás okán hallatják hangjukat. Az elmúlt száz évben történt társadalmi szerepváltozás a női identitás megítélésében és megélésében teljes életformaváltást igényelt nemcsak a nőktől, hanem a férfiaktól is. A munka és a családi élet összeegyeztetése a partnerségen nyugvó kapcsolatokon, a „kölcsönös függésen” alapul, ám ennek még csak részben sikerült áttörnie a hagyományosnak mondható szemléletvilágot a nők jogairól és a társadalmi szerepvállalásról.
Fotó: O. Jakócs Péter, Fortepan