„Lehetséges, hogy a karmesterség a legszélhámosabb szakma a komolyzenében”

A karmesterség születési rendellenesség – jelzi viccesen Berkes Kálmán, hogy nem elég megtanulni a dirigálást, adottság is kell hozzá. Az 59 éves klarinétművész, karmester két és fél éve a Győri Filharmonikus zenekar művészeti vezetője.

A zenei pályát nehezen kerülhette volna el, hiszen édesapja szinten klarinétművész, édesanyja pedig az operaházi balett gyógymasszőre volt. „Háromévesen a szüleim elvittek az operába, ahol a szünetben a szokásos mi leszel, ha nagy leszel kérdésre komoly arccal rávágtam: karmester.”

A dirigensi pálca helyett azonban először még klarinétot fogott 12 évesen, mert „édesapám azt mondta, ha jó karmester akarok lenni, akkor először egy vonós és egy fúvós hangszert tanulmányozzak.”

Ekkor találkozott a vele egykorú Kocsis Zoltánnal, majd később Ránki Dezső osztálytársa lett, és Schiff Andrással, Perényi Miklóssal is tanult együtt. „Olyan közegbe kerültem bele, hogy nem lehetett máskepp, csak nagyon komolyan venni a pályát.” Tanárai sem voltak különbek a ma már világhírű zeneművész pályatársaknál. Többek között Kurtág György, Simon Albert, Ferencsik János egyengették az útját.

Pályakezdő éveiben több előkelő versenydíjat nyert Genfben, Belgrádban és Münchenben, és olyan magyar nagyzenekarokban töltött be szólamvezetői státust, mint a Magyar Állami Operaház Zenekara vagy a Budapesti Fesztiválzenekar. Szólistaként és kamarazenészként itthon és a nagyvilágban nagy reputációra tett szert. A klarinét mellett 1987 óta vezényel rendszeresen, 1992 óta pedig a tokiói Musashino Zeneakadémia vendégprofesszora.

„Felésegem japán, ő kiválóan beszél magyarul, én viszont csak egy kicsit japánul, de azért egy közértben nem adnának el.” A földrészek között rendszeresen ingázó karmester szenvedélye lenne a főzés, ha lenne rá ideje, „olyan nap viszont ötéves korom óta nincs, hogy ne olvassak.”

Ha jól számolom, két és fél éve van Győrben, megtanult már köszönni a zenekarnak?

A kérdés akár provokatívnak is tűnhet, de nem az. Nyilván a karmester és a zenekar viszonyára céloz vele. Ferencsik János karmester tanárom az első óráján ugyanis azt mondta nekem, hogy a zenekar játékát, a próbát, a koncertet meghatározza az, hogy az ember hogy köszön a zenekarnak. Ha úgy tetszik, ez a siker egyik titka, amit igazából nem lehet megtanulni, hiszen itt nem a technikáról van szó, hanem egy adottságról. Egyébként azért érdekes, hogy ezt felveti, mert épp az utóbbi időben gondolkodtam el rajta, hogy amikor reggelente beköszönök a zenekarnak, mennyi pozitív energia jön vissza. Jó a viszonyom a zenekarral, én bizonyos kollégákkal szemben nem ellenségnek, hanem partnereknek, barátoknak tekintem a velem szemben ülőket.

Vannak karmesterek, akiknek nagyon jó lehet a viszonyuk az épp dirigált zenekarukkal, mert koncert közben bohóckodnak, színészkednek, néha már úgy tűnik, hogy félvállról veszik a dolgot, miközben a muzsikusok simán hozzák a darabot.

Az nem igaz, hogy a zenekar simán hozza a darabot, de a bohóckodás igen. Sajnos lehetséges, hogy a karmesterség a komolyzenében a legszélhámosabb szakma. Ennek az az oka, hogy nehezen ellenőrizhető, annak ellenére, hogy nálunk is vannak objektív szabályok, mint a ritmus, a hangzás vagy a játékstílus. A karmester feladata nagyon összetett, amit igazából még a zenekari tagok sem tudnak ellenőrizni. Eldönteni, hogy jó, kevésbé jó vagy rossz-e, amit a dirigens produkál, azt az igazán nagy zenészek tudják, akik lehetőleg kép nélkül meghallgatva a játékot, tudnak véleményt formálni. A karmesterek egyébként egy jól előkészített koreográfia szerint dirigálnak, gyakran bohóckodnak is, ez van, amikor belefér, de óriási szélhámosságnak tartom a kívülről való dirigálást. A közönség ámulva nézi, hogy a karmester kívülről is pontosan tudja, hogy mikor jön a cintányér, az üstdob, a trombita – azaz a látványosabb, hangzatosabb elemek –, belülről, a zenekar oldaláról nézve azonban baj van, mert a vezetőjük nem tudja olvasni a partitúrát, nem látja az összefüggéseket, nem tudja a stílust, nem hajtja be az akaratát vagy nincs is akarata. Sajnos nagyon sok ilyen van. Győrben az ilyen karmestereket szeretnénk elkerülni, hozzánk ha „táncoló karmesterek” jönnek is, azok tudják a darabot.

Pedig a nagy tömegeknek bérletet eladni a showmanekkel lehet.

Ez igaz, de nézze meg például az elmúlt szezont, amikor – nem feladva elveinket – a fiatal generációból három nagyszerű dirigens volt a vendégünk, Hamar Zsolt, Kesselyák Gergely és Héjja Domonkos. De nálunk járt Kovács János is, aki az utóbbi harminc év legjobb operakarmestere. Arról nem is beszélek, hogy a mi vezető dirigensünk Medveczky Ádám, aki nem csak Kossuth-díjas, de 40 éve az operában is dolgozik. Az idei évadban pedig eljön hozzánk Gilbert Varga és Kobayashi Ken-Ichiro, akik a világ legismertebb zeneművészei között vannak. De, hogy ne mondják, hogy nem gondolunk a könnyedebb műfajok kedvelőire, a Varga-bérlet kifejezetten a népszerű darabok bemutatására megy rá. Szeptember 23-án például a Muzsikás együttessel közösen lépnek fel a filharmonikusok, az autentikus népzenei játékmódot ötvözve Bartók és Kodály feldolgozásaival. És még egy vendéget hadd emeljek ki, Illényi Katicát, aki olyan komplex műfajt teremtett, amit nagyon sokan élveznek, hiszen nagyon jól szól. Egyébként a bérleteladással az utóbbi időben kevesebb a gondunk, mint korábban, hiszen a koncertjeink általában telt házasak.

Ezek szerint jól alakul a zenekarépítés? Ha jól emlékszem, amikor Győrbe szerződött, különösen zenekar-építői praxisát ajánlotta a sajto figyelmébe.

Amikor idekerültem, akkor kijelentettem, és ezt most is tartom, hogy senkit nem különböztetünk meg a kora miatt. Senkit nem tettünk ki a zenekarból. De azt is látni kell, hogy egy zenekart akkor lehet megújítani, ha valamennyire a tagságot is megújítjuk. Nem véletlen, hogy olyan világhírű karmesterek, mint Zubin Metha vagy Lorin Maazel nagyon szívesen és könnyen dolgoznak fiatal, főiskolás zenekarokkal, hiszen tőlük olyan fajta lelkesedést, hozzáállást kapnak, amit nagyon ritkán lehet a már régóta profi zenekarokkal elérni. Valaki azt mondta nekem, amikor legutóbb Győrben járt, hogy eltűntek a zenekarokban szokásos vizenyős tekintetek, azaz nálunk megtapasztalható az a fajta lelkes, a legjobbra törekvő hozzáállás, ami a zenekarépítés első számú jele. Ha már itt tartunk, a vonóshangzásunk is nagyon megváltozott, sokkal teltebb, konkrétabb lett, és az egész zenekar artikulációja is rendkívül sokat fejlődött. Úgyhogy úgy érzem, nagyon jó úton járunk, a bérleteink szépen fogynak. Nekem az a legfontosabb, hogy ez a zenekar Győrért legyen, a helyi közönségért.

Az eladott bérletek számából úgy tűnik, a helyi közönség pozitívan reagál itteni tevékenységere, sőt, úgy hírlik, még a taxisofőrök is kifejezetten akceptálják önt. Ezek szerint Tokió helyett ma már Győr az első?

A taxisokkal nagyon jóban vagyok, többször utazom velük, és ilyenkor beszélgetünk, sokszor ők visznek egy-egy koncertre. Igen, ma már Győr az első. Húsz éve nem tudtam volna elképzelni, hogy ne Budapesten lakjak, aztán 10 éve, hogy ne Japánban, most pedig hogy ne Győrben. A várossal való viszonyom olyannyira szoros, hogy a munkámban nagy hangsúlyt szeretnék fektetni arra, hogy a zenekar koncertjei, a produkciók és a bérlet amennyire lehet, Győrre épüljenek. Olyan embereket kell meghívni, akiknek valami miatt fontos ez a város. Itt nemcsak a zenészek, hanem a szólisták győri kötődésére is gondolok. Ilyen például Bakonyi Marci barátunk, aki győri születésű, most a salzburgi és a budapesti opera szólistája, de Beethoven 9. szimfóniájánál ő lesz a basszistánk.

A kapcsolatai irigylésre méltóak, Kocsis Zoltán zongoraművésszel például elválaszthatatlan partnerek, de számos hírességet is említhetnénk még. Alapvetően könnyen teremt kapcsolatokat?

Azt hiszem igen, nyitott vagyok és érdeklődő. Sokan felróják nekem például, hogy túl jóban vagyok a zenészeimmel, lehet hogy ez egy kicsit túlzás, de valószínűleg azért van, mert én is zenekarból jövök, és így talán másképp látom a dolgokat, mint, az, aki eleve karmesterként kezdte. Szerintem igazán jó karmester csak az lehet, aki pár évet dolgozott zenekarban vagy legalábbis kamarazenét játszott. A kamarazenének egyébként különleges romantikája van – ezért is szenteltünk egy egész bérletet neki –, vagy azért, mert mindig más partnerekkel játszik az ember, vagy épp az állandó partnerek miatt, akikkel viszont ismerjük egymás gondolatait, ilyen az ön által is említett Kocsis Zoli. De ha már őt említjük, fontos megjegyeznem, hogy a pályám során kiváló művészektől tanultam, és játszottam együtt – azt hiszem, erre vagyok a legbüszkébb.

Mint például Kurtág György, akit az egyik legjelentősebb magyar kortárs zeneszerzőként tartanak számon. Mit gondol, miért csak ritkán értjük a kortárs zenét?

A kortárs zene megértéséhez többször kellene a közönségnek ugyanazt a darabot meghallgatni. Tavaly játszottunk Budapesten épp egy Kurtágdarabot. A szakmától nagyon pozitív visszajelzést kaptunk, viszont a közönségtől teljesen ellentétes véleményeket: a fele hallgathatatlannak tartotta, a másik fele csodálatosnak. Ebben a Kurtág-darabban nagyon szép hangzások voltak, de ezeket el kellene magyarázni az embereknek ahhoz, hogy tényleg megértsék. Azt is kell mondjam ugyanakkor, hogy a kortárs zenében nagyon sok a selejt, kevés az olyan zseni, mint Kurtág.

Japán–Budapest–Győr oda-vissza, koncertek, tanítás, honnan van ennyi energiája?

Jövő évben hatvanéves leszek, úgyhogy a klarinétozást szép lassan muszáj lesz abbahagyni, kevesebb szólókoncertet vállalok. A tanítást nagyon fontosnak érzem. Fischer Annie mondta egyszer nekem, hogy ha ezt a mi generációnk nem tudja továbbadni az utánunk jövőknek, akkor vége lesz a komolyzenének.

Wurmbrandt András