Győrt öröm festeni, mert amit szeret az ember, azt meleg szívvel és könnyű kézzel festi. Ferenczi Tamás örömmel dolgozik, azt mondja, otthon van, szereti és ismeri az utcákat, a tereket, de leginkább az itt élő embereket, akik a város lelkét adják. Győr naponta felfedezhető, mert ezer arca van, jelenével együtt mutatja meg történelmét és kiszámítható jövőjét. A kedvenc a Bécsi kapu tér, a karmeliták temploma, a barokk paloták, a Káptalandombra felkúszó kis utcácska. A csodák világa ezredszer megörökítve is nyújt valami újat, valami meglepőt, csak jó szemmel, szeretettel kell nézni rá.
Ferenczi Tamás népszerű festő, kiállításainak látogatottsága rendre helyi csúcsokat dönt, képei a győri jótékonysági árverések kelendő darabjai. Soha nem volt főállású képzőművész, kezdetektől munka mellett tanult és alkotott. Úgy gondolja, sikerének éppen ez a kulcsa, szabadon és örömmel festhet, mert nem ebből kell megélnie. Kalandozik, járja a várost, a vidéket, a távoli mediterrán tájakat, s papírra, vászonra viszi, ami másoknak is tetszhet. Azt keresi, amit érdemes átadni az otthoniaknak, akik hálásak, ha a kép azt mutatja, amit szívesen látnak.
Kaposváron született, édesapját, az egykori minisztériumi tisztviselőt és országos gyorsíró bajnokot kiváló grafikusként tartották számon.
A család Budapesten majd Székesfehérváron élt, Tamás húsz évesen, 1970-ben költözött Győrbe. Izgalmas munkát talált, a moziüzemi vállalat vándorfilmes csapatát vezette, vetítéseket szervezett szerte a megyében. Aztán jött a rendszerváltás meg a videobiznisz, magánvállalkozóként félszáz tékát nyitott szerte az országban. Közben festett és társaságot épített maga köré. Üzletemberként az országos szakmai szervezetekben, győri polgárként a lokálpatrióta egyesületekben és a város önkormányzatában kereste a helyét.
Mindig nyüzsgő ember voltam, mondja magáról Ferenczi Tamás, aki egyesületi munkájára derűsen, a politikusira borúsan gondol vissza. Az utólagos leltár rövid és pontos. Civilként tavat kotort, búcsúi hagyományt élesztett újra, ez volt élete napos oldala. A városatyai szerep négy évig tartott, ma már tudható, ezt a ciklust az élet csúnyábbik oldalán, árnyékban töltötte. Alig festett, a politika nem tesz jót a léleknek, a vásznon az jelenik meg, amit az alkotó lát a világból. Tamás szerint a festészet megtanulható mesterség, de a művet csak ez a világlátás teheti egyedivé, értékessé. Impresszionistákkal szólva, a formák kötöttek, a színek belülről jönnek.
A németek győri önkormányzatának Kazinczy utcai házában beszélgetünk, a kétezer lelkes közösség 2010-ben választotta meg elnöknek az atyai jogon közéjük tartozó Ferenczi Tamást. Itt szó sincs politikáról, a nemzetiségi szervezet sok egyéb mellett nyelvet, hagyományt ápol, gyerekintézményeket, egyesületeket támogat, kulturális programokat szervez. Legközelebbi nagy akciójuk a nyári fesztivál lesz, győri német zenészek, énekesek, táncosok mutatkoznak be a város közönségének. Az elnök addig is fest, újabb kiállításra készül és könyvet ír. A nemzetiség városi történetét kutatja, az eredmény reménye szerint nem helytörténeti tanulmány, sokkal inkább emberi történetek gyűjteménye lesz, sok humorral.
Kritika I.
„Az alkotó nem félti a szabad szellemtől és a szabad gondolattól a világot, még akkor sem, ha mostanában azt tapasztalja, az értéknek, az értékteremtésnek nincsen becsülete. Viszi a nézőt tengerparti nyárba, ahol a sellők születnek, képein nincs kiszámítottság, eleven és új utakat jár be, kikötőket, görög szigeteket, közben a filozófus Ludwig Feuerbachtól idéz. Ahhoz, hogy valaki jó festő legyen, négy dolog kell: meleg szív, jó szem, könnyű kéz és mindig frissen mosott ecset.”
Kritika II.
„Ferenczi Tamás több műfajú mester: kiváló apa, remek barát, egy időben lokálpatrióta városatya, időnként bohém, ha a szükség úgy hozza, drámai, de mindent komolyan vesz, azzal a hittel és lelkesedéssel, ami csak az igazi nagy játékosoknak adataik meg, veszteni is tudván, ha kell. Nincsenek cinkelt lapok, nincs a kabátujjában elrejtett kósza lap, de aki igazán ismeri, az tudja, hogy mindent ütő joker lapul a szíve felett.”
Gaál József
Fotó: Marcali Gábor