„Ezer év jelen idő” – újabb távlatok a főapátságban
Ismerje meg Ön is az új, pannonhalmi főapátot.
Hortobágyi Cirill 2014 januárjában adott interjút a GyőrPlusznak. Ahogy arról pénteken portálunk is beszámolt, a Pannonhalmához tartozó negyven örökfogadalmas szerzetes a napokban Hortobágyi T. Cirill főmonostori perjel atyát választotta meg Szent Márton monostora új főapátjának. Ebben a minőségében ugyan még nem kérdeztük a főapátot, természetesen ennek igyekszünk minél hamarabb eleget tenni, de addig is olvassák szeretettel már megjelent cikkünket, mely bepillantást enged Hortobágyi Cirill főapát életébe, hivatásába, sőt, írásunkból az is kiderül, milyen legenda övezi az új vezetőt.
„Már sötét volt, mire ideértünk, azt hittük, valahol az Isten háta mögött van ez a hely. Lentről, az állomásról láttuk, hogy a dombtetőn világítanak az ablakok, fenn lebeg egy hatalmas épület.” Negyven éve annak, hogy Hortobágyi Cirill először meglátta a Pannonhalmi Bencés Főapátságot a hosszú út után. A szerzetes egy Eger melletti kis faluban, Nagytályán született, hagyománytisztelő környezetben nőtt fel, a vallás magától értetődő volt a családjában. „Szegényebb világ volt, de nem nélkülöztünk, nem az anyagi értékek domináltak, sokkal inkább az összetartozás” – emlékszik vissza az atya. Szép diákéveket töltött Pannonhalmán, „sok szellemi távlat nyílt a különböző tárgyakban, a természettudományok nagyon érdekeltek, akkor kezdett kibontakozni a növénytan iránti érdeklődésem.” A bizonyosság aztán apró cseppekben érkezett: életét „Jézus Krisztus és az evangélium radikális követésének szenteli”. A katonaságnál sem tudták eltéríteni, ahol a többi papjelölttel „tápos csirkéknek” hívták őket. Elmondása szerint ott nőtt fel igazán. A rendhez visszatérve megtalálta a helyét, ma a Facebook-profilja is jelzi: ő a főapátság perjele, vagyis a főapát gazdasági helyettese, valamint biológia-földrajz szakos tanár. Hogy az atya használja a közösségi oldalt, azon meg sem lepődünk, hiszen a pannonhalmi bencésekre mindig is jellemző volt a nyitott, innovatív gondolkodás: vallják, az értéket át kell menteni a múltból, de közben keresni kell a megújulás lehetőségeit, az interjúnkból is kirajzolódnak újabb távlatok.
A Facebook üzenőfalára kitett információk sokat segítettek az interjúra való felkészülésben. A diákok miatt használja az oldalt?
Hortobágyi Cirill: Egy volt diákom tanácsolta, hogy „nyomassam az információkat”. Olykor csak ámulok, mennyien lájkolják, megosztják, amiket kiteszek. A legnagyobb visszhangot legutóbb egy kedves sztori váltotta ki: lefotóztak Gyurta Danival a Katolikus Társadalmi Napokon, másnap feltettem a képet az oldalra, s megkérdeztem, mit gondolnak, hogy kerültem az olimpikon mellé? Elindult a lavina, több mint száz komment érkezett, minden, amit el lehet képzelni: uszodát akarunk, nem csak sportcsarnokot, biztos az eltitkolt fiam, egy volt diákom felesége írta, atya, most már árulja el, mert vasalnom kellene, de nem merek kilépni. A megoldás az, hogy mindketten elkéstünk, így kerültünk egymás mellé. De természetesen ennél fontosabb dolgokra is használom az oldalt.
Lehet az atyával viccelődni… Sugárzik önökből a derű, az életkedv!
H.C.: Persze, a humor jót tesz az életnek. A végcél minden szempontból örvendetes, de az oda vezető út sem alávaló. Persze adódnak emberi nehézségeink, kudarcaink, de összességében nincs miért szomorkodni.
Hogy vezetett az útja Pannonhalmára? A ’70-es években nem volt természetes egyházi iskolába járni, ráadásul messze került szülőfalujától.
H.C.: Édesapám találta ki, de az iskolában nem volt tanácsos elmondani, hogy egyházi iskolába akarok menni. A falu kicsi, a hírek gyorsan járnak, ezért édesanyám Egerig vette meg a vonatjegyet, onnan pedig a Füzesabony-Budapest-Székesfehérvár-Veszprém útvonalon jutottam Pannonhalmára. Sötétben értünk ide, de a dombtetőn világítottak az ablakok, nagyon megkapó látvány volt. Szép diákéveket töltöttem itt.
Hogyan alakul ki egy tizenéves fiúban a belső bizonyosság, hogy elkötelezi magát a rendnek?
H.C.: Nem kötődik egy nagy revelációhoz, vagy fordulóponthoz, inkább, mint mikor az ember egy csöpögő csap alá tesz egy poharat, és szinte meg is feledkezik róla, de egyszer csak tele lesz és túlcsordul. A katonaságnál aztán próbáltak eltéríteni bennünket, az elhárítótiszt figyelte, kinek hol vannak a gyengéi, mivel lehet megfogni, zsarolni. Mikor visszatértem az apátságba, más világ mutatkozott meg a diákévekhez képest, más belülről megismerni egy szerzetesközösséget. Diákként azt láttam, ők olyan emberek, akik rászánták az életüket a tanításra. Később rájöttem, a szerzetességre tették fel. Kihívások sorával találkoztam, amiken át kellett vágni, de végső soron meghoztam a döntést, és kialakult az is, hol a helyem, mit kell tennem.
Rengeteg területtel foglalkozik, az ősi jelmondat szerint éli az életét.
H.C.: Nagyon emberi igazságot fogalmaz meg a benedeki regula, amiből az „ora et labora” ment át a köztudatba. Kimaradt viszont egy fontos elem a mondatból: legunt, azaz olvass. A háromnak a harmóniája nagyon lényeges, a munkára a fizikum miatt is szükség van, az imádságra azért, hogy jobban belehelyezzük magunkat Isten tervébe, és a lelkünkkel is törődjünk. Az olvasás pedig a szellemi fejlődés.
Valamilyen szinten mindenki magányos a közösségben. Mit ad a szerzeteseknek a magány?
H.C.: A kérdés az, hogy mit tudunk ebből kihozni. A magány minden ember sajátja. Egy kapcsolatban is érezheti az ember, hogy nem egészen úgy támasza a másik, ahogy szeretné, vagy nem értik meg. Egy szerzetes életében persze más módon is jelen van a magány, nincs társunk, viszont nem elmagányosodott emberek vagyunk, mert egy közösségben élünk, együtt szövetkeztünk valamilyen nemes célra. De az a fajta emberi intimitás, ami egy házasságban létezhet, hiányzik az életünkből. De ez tesz érzékenyebbé arra, hogy Isten felé forduljunk, hogy nyitottabbak legyünk másokra, a problémáikra, örömeikre. Arra figyeljünk, mire mutat rá a magány, így ez az állapot gyümölcsöző lehet.
Pannonhalmán számos példát lehet említeni a nyitottságra; az építészetet, a gazdálkodást… Igaz ez a vallásra is?
H.C.: A tradíció mellett mindig is jelen volt az innováció. Fennáll a régivel szemben az ősbizalom, de ebből sok tévedés adódhat. Mondok egy példát: 1786-ig működött itt kórház, rengeteg ősi recept maradt ránk. Amikor elővesszük ezeket, butaság lenne az orvostudomány akkori fejlődését zárójelbe tenni, de a mai kor szerint kell a recepteket vizsgálni. Ha most építünk turistafogadót, templombelsőt, éttermet, annak mai anyagokból és stílusban kell készülnie, így illeszkedünk be a történeti folytonosságba. Az egyik barátom szerint Pannonhalmára a legjobb emblematikus mondat az, hogy „ezer év jelen idő”. A vallásnak is élnek változatlan elemei, de a kifejezési formája mi vagyunk: a stílus, ahogy imádkozunk, énekelünk. Az egyház a társadalom kihívásaira válaszol, azokkal a kérdésekkel kell foglalkoznia, ami érdekli az embert. Persze ez nem azt jelenti, hogy nincs meg az igazság magja, de ma fontosabb a saját tapasztalat. Ma az ember a lelkiségét a szíve mélyéből hozza elő, és az életét mély vizsgálódással akarja megoldani: mik a hiteles, őszinte vágyaim, indíttatásaim, ami igazán én vagyok.
Évente 150 ezer vendéget fogad a komplexum. Meg tud maradni otthonnak is a világörökségek, hungarikumok sorába választott Pannonhalmi Főapátság?
H.C.: Próbálunk tudatosan vigyázni az életünk intim belső terére, ami a miénk. Nem egyszerű. A ház varázsát elsősorban nem az építészeti, írott emlékek adják, hanem az ezer éve itt élő szerzetesközösség. Ugyanakkor a közösséget nem szeretnénk turisztikai kínálattá, termékké tenni, ahhoz statiszták kellenének. Édes jelenet volt pár éve, amikor egy osztrák turista a bástyán sétáló Sixus atyánkat megkérdezte, hogy igazi szerzetes-e. Ugyanis a Hortobágyon találkozott egy csikóssal, aki anyanyelvi szinten tudott németül, egyébként orvosi egyetemista, nyáron csak statisztál, most éppen csikós szerepben. A kérdés, hogyan tudjuk mégis megszólítani, befogadni a turistákat. Részei voltunk egy felmérésnek, mely kimondta, a régi szervezetek azért maradtak fenn hosszú történelmi korokon át, mert rugalmas hagyományukkal alkalmazkodni tudtak minden kor kihívásához. A vizsgálat a főapátság turisztikai tartalékait a lelkipásztori megközelítésben látja. Egy dolgot el is kezdtünk: audio guide rendszerrel lehet körbejárni a házban, a déli imádságba pedig bekapcsolódhatnak a látogatók, de gondolkozunk további távlatokban is.
Terjed egy kedves legenda önről, melynek két pillére van: az egyik, hogy jól ismeri a több évszázados bölcsességet rejtő receptgyűjteményt, a másik pedig – most lehet, hogy pimasz leszek –, hogy nagyon fiatalos.
H.C.: Ezt én nem így érzem, mert rengeteget járok autóval, persze civilben. Mindig felveszek stopposokat, már régóta nem azt mondják, hogy hello, nem vinnél el, hanem úgy kezdik, jó napot kívánok. Ez például egy fontos ismérve az idősödésnek.
Akkor nem ismeri az örök fiatalság titkát. De a viccet félretéve: talált valamilyen izgalmas titkot a régi írásokat böngészve?
H.C.: Ha egy szerzetes meghal, megtartjuk az íróasztala anyagait, de az emlékekkel tudományosan még senki nem foglalkozott. 1996-ban, az ezer éves jubileumunkon szinte egy véletlen kapcsán elindult a vezérhangya, elkezdtem kutatni az iratokat. Hihetetlenül izgalmas történet állt elő, amit még nem publikáltak, orvostörténeti szempontból senki nem foglalkozott vele. A Herbáriával már forgalmazunk ilyen receptekből készült teákat, illetve készítünk szappanokat is, most pedig a gyógynövény-laboratóriumunkban a gyógyszerészünk három krém fejlesztésén dolgozik. De nem csak receptgyűjteményeink vannak, hanem olyanok is, melyek a gyógyítás kultikus vonatkozását tartalmazzák. A szerzetesi gyógyításnak ez a két lába: az egyik a tudományosság, a másik viszont az imádságnak az ereje, a természetfeletti segítségül hívása. A nem hívő emberek is érzik, a gyógyulásba vetett hit felkeltése nélkülözhetetlen. Úgy érzem, ennek távlata is van, hiszen fontos, hogy a gyógyítás ne egy lelketlenül történő folyamat legyen.
Szerző: Zoljánszky Alexandra
Fotó: Marcali Gábor