Az agresszió szeretetért kiált

Advent második hétvégéjén utolsó állomásához érkezett A lelki harmónia ösvényein című előadássorozat. Karácsony ünnepéhez közeledve a szeretetvágy mélyebb értelemben kap szerepet: hiánya pedig súlyos zavarokat okozhat bennünk. Licskainé Stipkovits Erika szakpszichológus, pszichoterapeuta Szeretetre éhezve – Az agresszió és a szorongás lélektana című előadásában a feszült viselkedésformákról, valamint az azok mögött megbújó érzelemszegény lelkiállapotok kialakulásáról beszélt a hallgatóságnak.

„Az agresszió és a szorongás is egyfajta szeretetéhséget jelent. A két fogalom szorosan összefügg egymással: az agresszió mögött is állhat szorongás, de szorongásunkban is lehetünk agresszívek. Fontos megjegyeznünk, hogy mindkét állapot mögött nagyon mély érzelmi hiányosságok vannak” – fejtette ki előadásának címadó gondolatait a szakpszichológus.
Az est folyamán az agresszió számtalan megvilágításban felszínre került: az érdeklődők képet kaphattak annak fogalmáról, típusairól, kezelési módjairól. Nem utolsósorban pedig tisztázódni látszott az a kérdéskör is, hogy valójában mikor is fontos szakember segítségét kérnünk.

A szakértő szerint az agresszió definíciója, hogy szándékosan sérelmet okozunk másoknak. Nem csupán a testi bántalmazás, a szexuális abúzus, hanem a verbális sértések, akár már a pletykálkodás is ide sorolható, hiszen ezek mind-mind olyan megnyilvánulások, mellyel megalázó helyzetbe hozzuk embertársainkat.

„Az aktív agresszión túl létezik passzív agresszió is. Ezt is kiválóan tudjuk működtetni azáltal, hogy konfliktusok esetén megsértődünk, a közös megoldáskeresés helyett pedig duzzogni kezdünk, akár napokig nem beszélve párunkkal, szeretteinkkel. Sokszor előfordul az is, hogy az egyik fél nem meri kiadni magából a feszültséget, és azt áttolja a másikra. Ilyenkor el kell gondolkodnunk: biztos az az agresszív személy, aki kiabál, vagy az, aki kiprovokálta a feszült helyzetet? Nagyon fontos, hogy az, aki még soha nem eresztette ki igazán a hangját, az megtegye ezt. Lehetőleg az „Add ki a dühöd, de ne bánts mást!” elve alapján, majd lecsillapodva újra a másik felé fordulhat, közös megoldást keresve a problémákra” – mutat rá az érzelmek megélésének fontosságára az előadó.
Az agresszió tulajdonképpen egy fejletlen megküzdési forma. Tehát nem érett személyiséget, hanem egy magában bizonytalan, pozitív önképpel nem rendelkező felnőttet jellemez. A pozitív énkép hiánya pedig súlyos önértékelési problémákat, önbizalomhiányt feltételez. Aki ebben a hajóban evez, az a közvetlen környezetét kezdi bántani, haragszik a szeretteire, és az indulatait nem képes megfelelően kezelni – tudhattuk meg az este folyamán.

„Ha az ingerült viselkedést kiváltó okokat kezdjük keresgélni, akkor megtalálhatjuk egyrészt a személyiségfejlődésben, másrészt pedig egyes provokáló helyzetekben. A negatív énképű ember minden esetben szeretetért „kiált”, szinte szó szerint. Ne üvöltsünk vissza, hanem épp ellenkezőleg, próbáljuk megölelni és elmondani neki, hogy mennyire szeretjük és megértjük őt. A pozitív megerősítés és az együttműködő hozzáállás bizonyítottan csökkenti az agresszió mértékét” – hangsúlyozza a szakértő.
A mai világban egyre csak fokozódik az agresszió: tetten érhetjük a rengeteg terrorcselekményben, a zaklatási botrányokban, valamint a folyton versengő társadalmunkban is. Licskainé Stipkovits Erika szerint nagyon fontos arról beszélni, hogy mely helyzetek azok, amelyek az embereket arra késztetik, hogy felsőbb utasításra, akár emberéletek kioltásáig is fokozzák magukban az agresszivitást. Ez olyankor fordul elő, amikor – például katonák esetében, illetve egyes ideológiák égisze alatt – az emberek válláról levéve a felelősséget úgymond engedélyt kapnak arra, hogy másoknak ártsanak. Az érett személyiségek azonban akkor is tudnak felelősséget vállalni, ha éppen látszólag mentesítve is vannak annak súlya alól.
Az agressziónak három fő típusára hívta fel a figyelmet a doktornő, elsősorban a gyermekek viselkedését szem előtt tartva: megkülönböztetünk rangsorképző, antiszociális, illetve kötekedő agressziót.

A rangsorképző agressziót a természetesnek mondható testvérharcokban a legkönnyebb felismerni, amikor a csemeték megküzdenek anya, illetve apa szeretetéért, vagy épp megharcolnak egy-egy játékért egymás között. „Ez esetben fontos, hogy hagyjuk megküzdeni őket, mert ez jelentősen kihathat a felnőtt identitásukra. Fontos, hogy meglegyen a falkavezér a családban – ideális esetben ez a férfi–, ugyanis a nőknek ez a szerep nem áll annyira jól. Azonos korosztályú gyermekeket tekintve a lányok egymás között szépségükkel szeretnének kitűnni, a fiúk pedig erejüket fitogtatva akarnak az első helyen végezni a versenyben. Ezt a fajta agressziót nem kell kezelni. Az antiszociális agresszióval bizony már más a helyzet. A gyerek szemén lehet látni, hogy gyűlöletből bántja a társát. Hiába büntetik meg, nem tanul a helyzetekből.  Nem tud szeretni, és a bűntudat legkisebb jelét sem mutatja. Ezt sem a szülő, sem a pedagógus egyedül nem tudja kezelni, mert olyan mély érzelmi zavar áll a háttérben, hogy mindenképpen szakemberhez kell fordulni.

A kötekedő agressziót megélő személy pedig figyelemre és hatalomra vágyik, ezért tesz olyat megjegyzéseket, amelyekről tudja, hogy a másiknak fájnak. Amennyiben lehetőség van rá, adjuk meg a kért figyelmet számára, és amiben lehet a döntés hatalmát is, hogy érezhesse a törődést” – tanácsolja Licskainé Stipkovits Erika.
A szakpszichológus kifejtette, hogy az agresszív viselkedés mindig „csupán” a jéghegy csúcsa. Három dolog húzódik meg a mélyben, ami rendkívül problémás, és amit kezelni kell: az érzelmi életet, az önértékelést, illetve az egyén társas kapcsolatait.

„Az autoagresszió is nagyon elterjedt a mai világban, mely szerint saját magunkat bántjuk – akár körömrágás, hajtépés, falcolás, evészavarok formájában, hogy csak a leggyakoribb formáit említsük. Ezen szokások mögött már nagyon magas fokú szorongás bújik meg: fél kinyilvánítani a mások ellen benne dúló negatív érzéseket, és inkább magát „bünteti”. Az öngyilkosság pedig a legnagyobb fokú önagresszió” – figyelmeztetett az előadó.

Az est végére az agressziót, illetve a szorongásos zavarokat csökkentő tényezőkkel, védőfaktorokkal is fel lett vértezve a hallgatóság. Az önbizalom-, illetve a személyiségfejlesztés a tanult sikerességgel párosítva a lista élén áll, mely szerint mindig meg kell próbálni, szembe kell nézni a kihívásokkal, elkerülve a tanult tehetetlenség mintáját. Mindig a megoldásra kell törekednünk, megbeszélni a helyzeteket: megértően fordulni egymás felé, és jóvátételi lehetőségeket biztosítani, illetve élni velük. Szülőként felelősségteljesen csökkentenünk kell a számítógép és a televízió negatív hatását, helyette a szabadba vinni, akár közös mozgásra invitálni gyermekünket. Indulati kontrollra kell tanítanunk, amely azt jelenti, hogy meg kell mutatnunk számára, hogy miként adhatja ki magából az összegyűlt feszültséget, és biztatni arra, hogy mindig mondja ki, hogy mit érez. Legyünk pozitív példával, és személetmódunkban is ezt a fajta látásmódot adjuk tovább a körülöttünk élőknek.

Horváth-Simon Barbara
Fotó: pixabay.com