A sárkovács búcsúztató

Az igaz mese egy erős akaratú, művészi hajlammal megáldott, középkorú hölgyről szól, akit megpróbált az élet, de most úgy tűnik, révbe ért. Soós Alíz sárkovácsnak és polgári búcsúztatónak vallja magát, végre azzal foglalkozhat, amiben igazán örömét leli, s másoknak is megnyugvást és boldogságot adhat.

Története mesebeli. Szegény családban nőtt fel, édesapja fegyverkovácsként kereste kenyerét, csodaszép kovácsoltvas kerítéseket készített. Alíz tőle örökölte a szépség iránti szenvedélyét, tőle tanulta meg az ősi motívumvilágot, az agyag szeretetét. Amikor az első kerámiáját levette a korongról, olyan szépséges kacskaringós mintákkal véste meg a bögrét, mint amilyet az édesapja a kerítéseken használt. A minták remekül mutattak a kerámiákon is. Akkor mondta azt az apja, hogy most már két kovács van a családban, egy fegyverkovács és egy sárkovács. Alíz saját fazekas műhelyére is ezt a szót írná fel: Sárkovács. Az azonban még odébb van.

Autodidakta módon tanulta a fazekasságot, a kerámiázást. Először egy rábaszentandrási műhelyben kézifestőként kezdett foglalkozni a mesterséggel, majd miután hét év után megszűnt a munkahelye, több műhelynek is dolgozott az évek során. Közben szorgalmasan tanult, az erdélyi Józsa családtól, a zalaszántói mesterektől azokat a régi fogásokat leste el, amik a korongozáshoz, az égetéshez szükségesek, úgy, hogy ingyen dolgozott nekik. Ma úgy tapasztalja, alig van igény a népi kerámiákra, ezért mindenáron életben szeretné tartani az ősi mesterséget, hiszen már az ősember is sárból készített magának használati eszközöket.

Az ősi mesterség

Nem is tétlenkedik, április óta a nyúli Márton Lakóotthon fiataljait oktatja a fazekasságra, ahol pályázati pénzből égetőkemencét is beszereztek. Mindig is odafigyelt a Down-kórosokra, az autistákra, végzettsége szerint ugyanis gyermekgyógytornász, és ha hívják, ma is segít a beteg gyerekeken. Ezért is örül a lassan egy éve tartó lehetőségnek. Nem csupán kézműves szakköröket tart az otthon lakóinak, hanem fejleszti is őket. Mint mondja, a sáron, az agyagon keresztül megkapják az ősiség energiáit, azt, amire szükségük van. Művészi szinten munkálják meg az agyagot, készítenek mázas kerámiát, marokedényeket, ceruza- és szappantartót, szélcsengőt, virágokat és kerti manókat. A lakóotthon legújabb jelképei a csupa szív angyalkák.

Félkész csupa szív angyalkák

Alíz úgy gondolta, 12 angyal él az otthonban, ezért szívformák felhasználásával angyalkát tervezett. A fiatalok pedig sorra gyártották a jelképeket úgy, hogy két egyforma még véletlenül sem készült. A győriek a Széchenyi téri karácsonyi vásárban vásárolhatták meg őket, így több százan találhatták meg ajándékaik között a karácsonyfa alatt az angyalkákat. Alíz szerint az otthon fiataljai munkájukkal megmutatják, hogy többek annál, mint amit még mindig sokan gondolnak róluk, és ezzel az egyedi kézműves tevékenységgel kompenzálják azt a sok atrocitást, ami őket éri.

Kézműves foglalkozás az otthonban

A történet másik szála Alíz középiskolás koráig nyúlik vissza. 17 éves volt, amikor először tartott búcsúztatót, az egyik osztálytársa testvérének a temetésén. A szónoklat olyan jól sikerült, hogy akkor ott helyben felkérte egy temetkezési vállalkozó, vállaljon polgári búcsúztatókat. Ő pedig igent mondott és azóta is, naponta akár több polgári szónoklatot is tart. Fontosnak tartja a személyes kontaktust, minden családhoz ellátogat, minden beszédet kézzel ír. A beszédében arra törekszik, hogy mindenki elbúcsúzhasson a halottól, szívhez szóló legyen a szöveg. Ahhoz, hogy egy-egy búcsúztató megírása igazán jól sikerüljön, csendre, békére és egy nagy cserép virága van szüksége.

A temetőben

„A munkám nemcsak arról szól, hogy elbúcsúztatok valakit erről a világról, hanem arról is, hogy a hozzátartozókat, akiket hatalmas fájdalom és gyász ért, vigasztaljam. Nem vagyok semmilyen szektának, vallási felekezetnek a tagja, de hiszem azt, hogy a lélek vándorol.” Temetett már újszülöttet, de olyan embert is, aki megélte a százkét évet. Általában negyedórás beszédet mond, úgy tapasztalja, ennyi idő elég ahhoz, hogy az elhunytról a legfontosabbakat felelevenítse, és a gyászolók sem nagyon bírnak ki ennél többet a ravatalnál. Beszédei úgy hatnak, hogy a temetés résztvevői szinte maguk között érzik az elhunytat. A szónoklatot pedig a temetés végén odaadja a hozzátartozóknak. Gyakorta a családokkal tovább tartja a kapcsolatot, rákérdez, hogy vannak, vagy éppen a család hívja fel, hogy kiöntsék bánatukat, hogy további vigaszt nyújtson számukra.

A történethez hozzátartozik, hogy Alíz korán elvesztette szüleit, és egyedül nevelte fel lányát, aki egyetemet végzett. Az évek során albérletből albérletbe költözött, takarított, pizzás dobozokat hajtogatott, külföldön is szerencsét próbált, hogy megéljenek. Ma egy écsi, domboldali házikóban él a kutyáival, macskáival, műveli a földet, ahol minden megterem, amire szüksége van. Boldog. Álma, hogy egy házfalnyi dombor, festett, égetett, mázazott fali plasztikát készíthessen. Olyat, ami még száz év múlva is azt hirdetné, élt egy Soós Alíz a földön, aki erre is képes volt.

Szerző: Földvári Gabriella

Fotó: Marcali Gábor