A farsang időszaka évszázadok óta a tél búcsúztatásáról, a közösségi összetartozásról és a felszabadult örömről szól. Bár ma leginkább jelmezes bálokkal és mulatságokkal azonosítjuk, a farsangi hagyományok mögött jóval mélyebb jelentéstartalom húzódik meg. A magyar farsangi népszokásokról Dr. Lanczendorfer Zsuzsanna, egyetemi docens, mestertanár, néprajzkutató beszélt a Győr+Rádió reggeli műsorában.

A farsang vízkereszttől hamvazószerdáig tartó időszak, amely hagyományosan a böjt előtti utolsó, zajos és vidám hetek ideje volt. A falusi közösségekben ez jelentette az év egyik legfontosabb társas eseménysorozatát: ilyenkor tartották a bálokat, lakodalmakat, fonókat, és ekkor volt lehetőség a párválasztásra is. A farsang tehát nem csupán szórakozás volt, hanem komoly közösségszervező erővel bírt.

A magyar farsangi szokások egyik legjellegzetesebb eleme az álarcos alakoskodás. A maszkok, jelmezek célja eredetileg nem pusztán a móka volt: a hitvilág szerint elijesztették a telet, a rossz szellemeket és a betegségeket. Az ijesztő, torz figurák mögé bújva a résztvevők kiléphettek a hétköznapi szabályok közül, és olyan viselkedésformákat is megengedhettek maguknak, amelyek máskor tiltottak voltak. Ez a szerepcsere a közösség feszültségeinek levezetését is szolgálta.

A kiemelkedő farsangi hagyományok, a zajkeltés, a felvonulások, a tréfás rigmusok mind azt a célt szolgálták, hogy a természetet „felébresszék”, és bőséges termést, egészséget hozzanak az elkövetkező évre. A farsangi időszakhoz kapcsolódó ételek – a fánk, a bőséges húsos fogások – szintén a jólét és a gazdagság jelképei voltak.

A néprajzkutató szerint bár a hagyományos falusi közeg átalakult, a farsang szellemisége ma is él. Az óvodai, iskolai jelmezes ünnepségek, városi karneválok és közösségi rendezvények mind továbbviszik azt az ősi igényt, hogy az emberek együtt nevessenek, kibújjanak a mindennapokból, és közösen zárják le a telet.