A piros orrú rénszarvas ma már a karácsony egyik legismertebb alakja, de kevesen tudják, hogy Rudolf figurája egy nehéz sorsú apa képzeletéből született meg a harmincas évek végén.

Rudolf, a Télapó legendás szánhúzója mára a karácsonyi mesék megkerülhetetlen szereplője lett. Világító orrával utat mutat a sötét, havas éjszakában, története pedig arról szól, hogyan válhat egy kirekesztett különc valódi hőssé. A karakter népszerűsége idővel túlnőtt a mesekönyveken, és rajzfilmek, dalok és filmek sora őrzi emlékét, köztük Chuck Berry híres száma is.

Rudolf alakja azonban nem pusztán mesei fantázia. Megalkotója, Robert L. May 1939-ben dolgozott a Montgomery Ward áruházláncnál, ahol az ünnepek közeledtével egy új gyerekkönyv megírásával bízták meg. Bár kollégái szórakoztatásáról volt ismert, May ekkor élete egyik legnehezebb időszakát élte: feleségét elveszítette, egyedül nevelte kisgyermekét, és anyagi gondokkal is küzdött.

Főnökei felajánlották, hogy leveszik a válláról a feladatot, ám May végül úgy döntött, mégis belevág az írásba. A történet főhőséül egy rénszarvast választott, részben a karácsonyi hagyományok, részben kislánya rajongása miatt. Új nevet kellett kitalálnia, amely illeszkedik a Télapó többi rénszarvasához, így több lehetőség mérlegelése után a könnyen kimondható Rudolph mellett döntött.

A pirosan fénylő orr ötlete egy ködös chicagói estén született meg benne, amikor az ablakon át figyelte a várost. Ekkor fogalmazódott meg benne a gondolat. Hogyan találna utat a Télapó egy hóviharban, ha nem lenne egy különleges segítője? Rudolf így vált a történetben kezdetben kirekesztett figurából az ünnep megmentőjévé.

May lánya később úgy emlékezett vissza, hogy édesapja sok tekintetben önmagát írta bele a karakterbe: egy érzékeny, kívülállónak érzett embert, aki végül megtalálja a helyét a világban. Rudolf története ezért nemcsak karácsonyi mese, hanem egy időtálló példázat arról is, hogy a különbözőség erőforrássá válhat.