Több mint harminc éve, minden év augusztus 16-án emlékezünk a hontalan állatokra, akik kidobva, az utcákon bujkálva tengődnek vagy menhelyeken várják a csodát. Ez az ő napjuk – ez az egy a 365-ből.

Négy évvel ezelőtt két elhagyott, rettegő kiscicát találtam a hazafelé vezető úton. Az első éjszakát egy almásládából szerkesztett tákolmányban töltötték az előszobában. Egész éjjel kapartak, sírtak, én pedig azt hittem, megőrülök. Aztán teltek a napok és most már úgy gondolják, én élek az ő házukban és nem pedig fordítva.

Sütemény és Retike – mert ezek a megszólítások ragadtak rájuk – az évek alatt a családunk teljes értékű szerettei lettek. Volt olyan időszak a kapcsolatunkban, amikor szégyelltem beszélni róluk. Úgy gondoltam, bolondnak néznek még a barátaim is, ha áradozva ecsetelem szokásainkat.

Bizony ám, nekünk vannak közös szokásaink! Reggelente együtt kávézunk, csak én a széken ülök, ők az asztalon – de ki vagyok én, hogy megmondjam nekik, hol pihenhetnek éppen? Szotyit is szívesen rágcsálunk a kedvenc filmünk közben, de a kicsorbult és szürkébb napokon bánatot is űznek profi szinten. Szóval mi barátok vagyunk, legjobb barátok. Ők már nem hontalanok.

Ahogyan Daisy sem, a sokat szenvedett németjuhász lány sem. Kollégám – aki “hatvanpluszos” – mögött hosszú hónapok vívódása áll, és mostanra ő is tudja: életünk őszén a leghatásosabb terápia négy lábon is érkezhet.

Ha egy állat segítségre szorul és elfordítjuk a fejünket, akkor attól a bizonyos hatodik naptól fordulunk el, amelyen először az állatokat, majd az embert is életre hívta a Teremtő. Ha pedig elhatározzuk, hogy otthont adunk egy megtört kis lénynek, egy életre teszünk fogadalmat.

Pontosan olyan ez, mint két ember esküje egymásnak, csak itt nincs fehér ruha, vendégsereg, lakmározás és ajándékok.

Van helyette szőrös nyári ruha, kaparófának használt kanapé, ingyenes ébresztőszolgálat, állandó éhenhalás állapot, állatorvosnál izgulás. A különbség a két „ceremónia” között, hogy ez biztosan örökké fog tartani.