Hetek óta figyelte a padot. Négyen ültek rajta, látásból ismerte mindegyiket. Az egyik a szemközti házban lakott, a többiek a bolt melletti tízemeletesből jöttek.

Megint pletykálnak – gondolta megvetően és néhány centivel lejjebb eresztette a redőnyt, hogy véletlenül se lássa őket. Minden áldott nap így ment ez, amikor nem esett az eső. Az asszonyok kora este leültek a padra és sötétedésig trécseltek, nevetgéltek. Saját magának sem tudta megmagyarázni, miért idegesítik ennyire.

Bevitte a szobába a teát és a kekszet, kényelmesen elhelyezkedett a fotelban és bekapcsolta a tévét. A kedvenc sorozata kezdődött, nem akarta, hogy bármi megzavarja. Ilyenkor megszűnt körülötte a világ, elbűvölték a szappanopera szereplői, úgy érezte, ő is része a történetnek. Mintha a családhoz tartozna. Ahhoz a filmbelihez, ha már igazi nem adatott.

Ezen az estén azonban elmaradt a varázslat, a film nem kötötte le, figyelme elkalandozott. A padon járt az esze és a négy asszonyon. Miről tudnak ennyit beszélni? – tűnődött, aztán arra gondolt, esős napokon hiányzik-e nekik a találkozás. Vajon kényelmes lehet az a pad? – futott át az agyán a gondolat, ami megrémítette. Ám a különös nap még nem ért véget. Azon kapta magát, hogy papucsot cserél, megigazítja a haját, kiveszi a félig telt szemeteszsákot a mosogató alól és bezárja a lakást.

A pad felé sétált. Egyszerre elviselhetetlenül nehéznek érezte a magányt, mintha a sok éves egyedüllét éppen ebben a pillanatban akarná agyonnyomni. Arra vágyott, hogy megszólítsák. Ránézett a padon ülőkre és mosolyogni próbált. A könnyeitől észre sem vette, ahogy leültették maguk közé.