„Az egyik nagy problémám a lebutított irodalmi varázsigékkel van”

Interjú Lackfi János József Attila-díjas költővel.

Először a zenei pálya felé kacsingatott, aztán később már tudatosan költőnek készült. Mikor érezte először, hogy megszállta az ihlet?

Mindenki az ihlet falrengető pillanataira vár, hogy történik valami rendkívüli, a világegyetem rajta keresztül megszólal és szent igéket zengedez. Természetesen van abban valami, hogy nem annyi van egy versben vagy egy műben, amennyit beleteszek, hiszen az kevés, de ez azt hiszem, bármely más emberi tevékenységgel így van. Vegyünk egy példát: sufnit akarok építeni a hétvégi telkemre, rendelkezésemre áll a faanyag, de először nem tudom, hogy hogy fogom megépíteni. Aztán később rájövök és megcsinálom. A kettő közötti minőségi ugrás az emberi ötlet, amit – mint kifejezést – jobban szeretek, mint az ihlet szót, mert utóbbi valahogy mindig többre utal, mint amit a világ elénk rak. A másik pedig – amit a sportnak köszönhetően tanultam meg – az ismételt munkafázisok fontossága. Valaki azt mondta, hogy egy életmű súlyát nemcsak a leírt, hanem a kihúzott szavak száma adja meg. Azaz ez ugyanolyan munka, mint bármi más, gyakorolni kell, ha úgy tetszik, folyamatosan gyurmázni a szavakkal. Volt egy nyaram, amikor egy kicsit meg akartam erősödni, és terméskövekkel badibildingeztem a kertben, közben pedig „adybildingeztem”, 10-12 költő fejenként 10-15 versét tanultam meg. Abból indultam ki, hogy kell valami háttértudás. Aztán mindennap írtam-húztam, írtam-húztam.

Miért pont a Lackfi nevet vette fel, hogy édesapjától megkülönböztesse magát?

A ifjabb előtag nem tűnt működőképesnek, hiszen ez irodalmilag nem szokás, a költők határozottan megkülönböztetik magukat az azonos nevűektől, gondoljunk csak Áprily Lajosra és Jékely Zoltánra. Így aztán egy címerkönyvben kutattam új név után, és a történelmi Lackfi nevet választottam.

A honi magyar irodalomoktatás nagy bírálója. Otthon rásegít a gyermekei megfelelő lírai nevelésére?

Ha jönnek a különböző kínzatásokkal, amiket a magyar tananyag révén el kell szenvedniük, akkor természetesen próbálok segíteni, hogy ne feltétlenül csak arra hagyatkozzanak, ami a tankönyvben van. Igyekszem őket közelebb vinni a lényeghez. Az irodalom egy élvezhető, értelmes emberi dolog, ami mindennap szembejön velünk, és nem tudjuk kikerülni. Azonban úgy látom, hogy a mai magyaroktatásban csak néhány küldetéstudatos magyartanár tudja azt a fajta örömöt továbbadni, amit a versek, prózák stb. nyújtanak. Helyette a tanórákon semmire se jó bűvös szakkifejezéseket ismételgetnek, és bifláztatnak be a gyerekekkel.

Küldetéstudatban önnél sincs hiány, járja az országot, iskolásoknak tart rendhagyó magyarórát, így tudtunk Győrben is találkozni. Közelebb tudja vinni a gyerekekhez az irodalmat?

Igen, fontos, hogy ha az embernek van ehhez érzéke, lehetősége és tere, akkor csinálja. Ez egy jó dolog, mindig azt mondom a diákjaimnak az egyetemen, hogy az irodalmár révész, aki „átviszi a fogában tartva… a túlsó partra”. Lehet, hogy a befogadóból aztán például titkárnő lesz, de ha célba érnek a szavaim, akkor talán egy igényesebben megfogalmazott levelet küld majd ki a partnereknek, vagy kevésbé gagyi karácsonyi bulit eszel ki. De az is lehet, hogy épp népművelő lesz belőle, és csinál egy sótartó-kiállítást, mert nem a minimumprogramon jár az esze, hanem hogy legyen valami új, valami érdekes abban, amit megszervez. A lényeg, hogy ahova kerül, ott valami olyasmit adjon át, amit ő minőségnek tart. Ebbe a gondolkodásmódba az én részemről ez a „haknizás” is beletartozik, hiszen igyekszemminőséget, az irodalmat átadni a fiataloknak. Persze hogy az egyensúlyt aztán hogy tartja meg az ember, az egy másik kérdés, hiszen fennáll a veszélye annak, hogy egy mozgó szendvicsember leszek, ha folyton utazgatom. Közben pedig folyamatban lévő regényeim állnak. Úgyhogy átgondolom, hogy hány meghívást fogadok el.

De így legalább a diákok, akikkel találkozik, meg tudják szemtől szembe kérdezni, hogy mire gondolt itt a költő. Mindig megfelelően értelmezzük a verseket, akár mi olvasók, akár az irodalomtankönyvek?

Az előbb már utaltam rá, hogy az egyik nagy problémám a lebutított irodalomelméleti varázsigékkel van, amiket verselemzés közben is használnak a tankönyvek. Ezek a fogalmak létező dolgokat jelölnek, de alkalmatlanok arra, hogy értelmesen megszólítsák a fiatalokat. Az az érzésem, hogy ezekkel a varázsigékkel csőbe zárjuk az értelmezést – ha nem hangzik el az, hogy balladai homály vagy reneszánsz stíluseszmény, akkorrossz az elemzés. Ennél azért izgalmasabban is el lehetne ugyanezt magyarázni. A másik pedig, hogy nem tisztázott az, hogy minden értelmezésnek van létjogosultsága. Úgy kell ezt elképzelni, mint a koncentrikus köröket. A legnagyobb, a szűk értelmezéstől legtávolabbi körben például egyáltalán nem tilos, hogy nekem a Bűn és bűnhődésről a sárkányrepülő-tanfolyam jusson eszembe, még akár meg is tudom indokolni, hogy miért. Sőt, minél hajmeresztőbb asszociáció támad bennem, az nagyon jó, személyesen. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a külső körökön megjelenő szubjektív értelmezések elnyomhatják a versben leírt szavak konkrét vagy átvitt jelentését, hiszen a belső körökön azért mégiscsak a mű helyezkedik el, ami egy bizonyos élethelyzethez, szituációhoz köthető. Csak sokszor azt érzem, hogy nem merünk a belső körben a szavak között jelentéshálókat keresgélni, meg görcsölünk azon, hogy mit gondolt a költő, ugyanakkor a külső körön pedig nem jó megoldás, ha valami olyan jön be asszociációsan, amit a tankönyvszabvány nem tolerál.

Gyermek- és felnőttverseket is ír, mi a kettő között a különbség, egyáltalán van-e a kettő között különbség?

Nem feltétlenül Weöres Sándor volt az, aki azt mondta, hogy ő nem is írt semmit gyerekeknek. Ő azért elképesztő provokátor is volt, de tulajdonképpen tényleg nem is írt semmit, hiszen a Rongyszőnyeg darabjai költői etűdök, technikai futamok, tehát gyakorlódarabok, költői fekvőtámaszok, ha úgy tetszik. Én másképp fogom ezt fel, elég sok gyerek van körülöttem, akik befolyásolják a verseim témáját. Egyszer feldobták, hogy írjak a hörcsögről, és akkor elgondolkodtam, hogy tényleg, miért nem írtam én még a hörcsögről, hiszen elég sok gyereknek van. A nagy költői témák száma véges – szerelem, halál, Isten, haza stb. –, de lehet találni olyan terepeket, ahova költő még nem tette be a lábát. Nem azt mondom, hogy tessék, kortárs költők, írjatok ilyen témákról, és ettől jó lesz a vers, de izgalmas szűz foltokat felfedezni. Az én agyamban máshol van egyébként a gyerek- és a felnőttversközpont. A gyerekversek potyognak-potyognak, aztán két-három hét alatt kötetté rendszerezem őket, a felnőttverseknél ez bonyolultabb, azok nem a könyv kedvéért állnak össze. Egy korszak termését gyűjtöm össze, szortírozgatok, mtehát a felnőttirodalommal több a szenvedés.

Van ars poeticája?

Minden költészet azzal foglalkozik, ami megkerülhetetlen: élettel-halállal, ennél jobban nem is lehet elemeire bontani a dolgot. Egyszer azt mondták rólam, hogy míg Rilkénél az Archaikus Apolló-torzó híres zárósora az, hogy Változtasd meg élted!, addig az én verseim általában arról szólnak, hogy vedd észre, hogy élsz!

Wurmbrandt András

Fotó: O. Jakócs Péter