A foci és a szotyi valahogy kéz a kézben járnak. Világbajnokság, meccsnézés, kanapé, idegeskedés – és persze a ropogtatós napraforgómag. Erre az életérzésre próbált hatni a Pöttyös is, amikor piacra dobta a limitált szotyis Túró Rudit.

Első ránézésre nem is rossz. A csokibevonatban ott vannak a szotyidarabok, ami ad neki egy kellemes roppanósságot, és kíváncsivá tesz: na, ez most lehet valami új, valami vagány. Még a régi Chokito is eszembe jutott: vajon ez is ronda és finom lesz?!

Aztán jön az első harapás: a csoki roppanása ismerős volt, kicsit talán lehetne vastagabb, de ez pipa… S nagyjából eddig, mert a belül megszokott klasszikus túrótöltelék mellé szotyis krém került, s megjött a teljes zavar. Nem azért, mert nem szeretem a szotyit vagy a Túró Rudit, de együtt ez félrement kicsit.

A szotyi finom: pörkölten, sósan, meccs közben, zacskóból, héjasan. Ebben a formában az íze inkább egy kissé avas diós bejglire emlékeztetett, mintsem bármi friss vagy harmonikus édességre. Ráadásul teljesen elnyomja azt, amiért a Túró Rudit szeretjük: magát a túrót.

S szerintem itt van a lényeg: nem kell ennyire hódolni a hedonizmus oltárán. Finom a Túró Rudi és a szotyi is, együk őket mondjuk egymást után…

Értem a koncepciót, értem a foci VB-hangulatot, de vannak dolgok, amik külön jók. A szotyi például szotyinak jó. A Túró Rudi meg Túró Rudinak.

És lehet, hogy ez így van rendjén.

Nem minden fúzió lesz világbajnok. Ez most nálam a csoportkörből sem jutott tovább.