A te tekintetedet kerestem mindig a tömegben. Te voltál és leszel örökké a biztos pont, a biztató jelen és a reményt adó jövő jelképe. A te ölelésed gyógyít, a szavaid erősebbek minden törvénynél.

Felnőtt vagyok. Negyvennégy éves anya. És mégis, ha melletted vagyok, újra gyerek leszek. Ha te nevetsz, én boldog vagyok. Ha sírsz, megszakad a szívem.

Mindig mesélted, hogy mennyire szereted a banánt, hogy lánykorodban akár hármat is megettél egyszerre. Hat-hét éves lehettem, amikor egyszer megkérdeztem:
– Anya, kérsz banánt? A Mikulástól kaptam.
Azt mondtad: nem kérsz.
Csodálkoztam. Megkérdeztem, miért, hiszen mindig azt mondtad, szereted. Te csak annyit feleltél: már nem szereted.

Gyermekként elfogadtam. Azt gondoltam, az ízlés változik.

Sok év telt el, amikor egy meghitt karácsonyi estén, beszélgetés közben elmesélted az igazat: szeretted te a banánt akkor is. Csak soha nem tudtál annyit venni, hogy mindkettőnknek jusson. Nem akartad, hogy én lemondjak róla, ezért inkább te mondtál le. Attól a naptól kezdve „nem szeretted”.

Azóta nekem sem a kedvencem a banán. Mert mindig eszembe juttatja, mennyi mindenről mondtál le értem. Hány apró örömöt tettél félre csendben, hogy én semmiben ne szenvedjek hiányt. Mennyi mindent nem szerettél, amit korábban igen. Mennyi mindenben változtattam meg az életedet úgy, hogy észre sem vettem.

És ilyenkor felteszem magamnak a kérdést: Mit adtam én cserébe? Lehetsz igazán büszke rám, anya? Megérte mindent feladni értem?

Aztán a saját lányomra nézek… és megértem. Igen. Megérte. Neked is. Nekem is. Minden anyának megéri. Akkor is, amikor becsapják előttük az ajtót. Amikor kinevetik az aggódásukat. Amikor elbizonytalanodunk, jól csináltuk-e?

Igen. Jól. A lehető legjobban!

Bennem egyszerre él a hála, a kimondhatatlan szeretet és a félelem, hogy egyszer elveszítelek. És amikor már nem találok szavakat, csak az ég felé nézek, és halkan suttogom:

Kérlek… legyen még időnk, anya.